Arra jutottam, hogy tanulni kellene a vesztegzárból. Az emberek, páronként vagy egyenként vagy családként sétálnak, kirándulnak. Oké persze, turisták nélkül a Citadella környéke az, aminek lennie kell, egy csendes, madárfüttyös városi park. De akkor is. Talán az, hogy elkezdtük megbecsülni a sétát, tán közelebb visz minket Puzsér Róbert kissé kidolgozatlan álmához, a sétáló Budapesthez. Budapest levegője most arany tiszta, a messzelátóval simán látszik fentről a ferihegyi irányítótorony.
Persze, újra lesz majd iskola, újraindul egy csomó minden, de tényleg csak azt tudom javasolni minden Budapestinek, hogy nézze meg a fentről a napi, egymástól két méterre végzett egészségügyi sétája közben: Ilyen, amikor tiszta. Amikor nem tutul százezer autó, amelyiknek a gazdája jöhetett volna busszal vagy biciklivel dolgozni. Amikor nem adnak engedély egyszerre két tucatnyi óriási hotelhajónak a behajózásra, amelyek utasai a belvárosban nem vesznek semmit. Amikor nem járkál körbe az elviselhetetlen dugóban egy csomó ócska emeletes busz, meg hupizöldre-lilára festett, egykori téesz-ikaruszból kialakított kormoló csotrogány. Amikor nem érzi mindenki úgy, hogy neki két kerülettel odább muszáj mindig kocsival menni.
Az OpiTöpi sajtótájékoztatón elmondták, hogy egy héten belül gyakorlatilag minden magyar közlekedési eszközre akadálymentesített applikációval lehet majd online jegyet venni. A jegypénztárosok fekete napja ez. Gondoljunk majd erre a napra, amikor majd valamelyik péniszarc komoly arccal bizonygatja, hogy még évek, mire bevezetünk valami kő egyszerű dolgot, amelyet a világon már mindenütt használnak. Gondoljunk majd a BKV elektronikus jegyrendszerére, a focistadionok és a gyógyfürdők beléptetőrendszereire eltapsolt milliárdokra.
Csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki ebből. Most kapunk, egy nagy adag rémülettel, szeretteink féltésével, anyagi problémákkal egy ízelítőt abból, hogy milyen is lehetne ez az ország.
Lehetünk olyan ország, ahol a februári influenzajárvány idején az emberek maguktól otthon maradnak 5-6 napot, mert eszükbe jut felelősen viselkedni és a munkahelyük rugalmasan meg tudja oldani az otthoni munkát. Lehetünk olyan ország, hogy aki tudja, hogy influenzás vagy a környezetében valaki az, pár napig maszkot hord. Ahol az emberek magától értetődően mosnak kezet ha megérkeznek valahova.
Lehetünk olyan ország, ahol megtanulunk ésszel boltba járni, nem impulzusvásárolni. Lehetünk olyan ország, ahol a bolt délelőtt 9-12 között várja kedves szépkorú vásárlóit, esetleg akkor teszik ki azokat a termékeket, amelyek őket érdeklik, elkerülve a csatákat a reggeli ingázókkal-tízórait vásárlókkal. Lehetünk olyan ország, ahol a mobiltelefonon vehető buszjegy ilyenkor, csúcsidőn kívül olcsóbb, segítve a váltott műszakba menő vagy onnan jövő hullafáradt emberek, a részmunkaidőből a gyerekért menők életét.
Lehetünk olyan ország, ahol nem tekintjük élet-halál kérdésnek, hogy autónkat Messerschmitt vadásznak használva vágjunk rendet a budapesti forgalom lusta Liberátorai között. Lehetünk olyan ország, ahol ha tudjuk, hogy csak reggel oda és délután vissza ülnénk a kocsiba, derűs napokon azt a 3-4 kilométert, netán tízet is, biciklivel tesszük meg. A testünk meghálálja.
Lehetünk olyan ország, ahol nem kap mindenkinek a haverja ész nélkül engedélyt arra, hogy a várost csotrogányokkal füstölje tele, hogy a szűk budapesti Duna-szakaszon dreadnought méretű hajókkal forgolódjon, néhanapján két tucat koreait a vízbe ölve.
Most az ország ennek nagy részét tudja. Vissza fognak jönni a turisták, vissza fog növekedni a forgalom. Nem mindegy, hogy hol és hogyan. Rajtunk múlik, hogy a járvány után mennyit tartunk meg azokból az eredményekből, amelyeket most elértünk.
