De vajon hallunk arról, hogy a Fővárosi Törvényszéket, az ország legnagyobb bíróságát olyasvalaki vezeti, akinek pár éve azér kellett onnan adminisztratív pozícióba menni, mert kiderült róla, hogy egy Coelho szöveget nyomott be saját írásként a bíróság amúgy röhejes belső újságjába? Igen, ő úgynevezett politikai kinevezett. Vagy hogy a második legnagyobb törvényszék, a Budapest Környéki (korábban Pest Megyei, de az túl egyszerű volt) elnökválasztásába fegyelmivel próbáltak beleszólni? Hogy a Fővárosi Törvényszéket (és az alá tartozó kerületi bíróságokat) az elmúlt két évben kb. kéttucatnyi tapasztalt bíró hagyta ott, nagy részük az “én ezt nem csinálom tovább” indokkal?
Ugye nem? Pedig az igazságszolgáltatásban legalább akkora a baj, mint az egészségügyben. Az Orbán-korszak egyik legjellegzetesebb vonása jogi szempontból a törvénygyár, amely azonban nemcsak a megrendelésre készül Lex Gipszjakabok világát jelenti, hanem azt is, hogy újdondász lendülettel lecserélték a magyar jogrendszert. 2012-ben tett jogi szakvizsgám alapját képező törvényekből ma nincs hatályban: a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény, a polgári törvénykönyv és a polgári perrendtartás, a munka törvénykönyve, a gazdasági társaságokról szóló törvény, a közigazgatási eljárásról szóló törvény, a választottbíróságokról szóló törvény és így tovább. Kb a gyakorlatban használt magyar jog 90%-át lecserélték.
Nagyrészt minősíthetetlen színvonalú törvényekkel. De a nehezen elrontható törvények (pl. a Btk.) is megkérdőjelezhető, általában rég meghaladott elvekre épülnek (a Btk. például arra, hogy a szabadságvesztés büntetés mindent megold). Más törvények (például az Munka Törvénykönyve) jól látható lobbiérdekek nyomát viselik magukon.
Közben nyomást helyez a jogrendszerre az, hogy az EU bizonyos jogi megoldások átvételét kívánja meg (nagyon helyesen) és az, hogy papír alapon fenntarthatatlan, muszáj volt elkezdeni az áttérést az elektronikus ügyintézésre.
Az egészben nincsen semmi rendszer, a jogalkotás koordinációjáért és egységes koncepciójáért felelős miniszter Trócsányi kolléga teljesen jól elvan azzal, hogy felért a jogászi pálya csúcsára. De ha az IM mindent meg is tenne, az egyéni indítványokra szavazás előtt módosított törvények világában akkor is annyi esélye lenne egy jó törvényszöveg átmenetelének, mint félfülű csacsinak az epsomi derbin.
Ezek együttesen azt eredményezik, hogy tökéletesen működő intézményrendszer mellett is komplett új szabályrendszert kellene komplett új módszerekkel alkalmazni.
Nota bene, ez a magyar jogtörténetben egyáltalán nem lenne szokatlan dolog.
A korábbi, lábon kihordott, vagy pofára eséssel is egybekötött államcsődök idején is számtalanszor volt már ilyen. Erre a magyar jog rendszerint csökönyösséggel válaszolt. Például nagyjából a többi európai klasszikus magánjogi kódex-szel nagyjából egyidőben Magyarországon is született egy magánjogi törvényjavaslat (Mtj.) amely azonban politikai okokból sose lépett hatályba (világháború, Trianon, válság, Horthy, zsidótörvények, megint háború, nyilasok, kommunisták…) mindig volt valami. Ehhez képest a bíróságok azt mondták, hogy jó, akkor alkalmazzuk a soha hatályba nem lépő Mtj-t, keverünk hozzá egy kis pandektisztikát (a római jog iustinianusi kodifikációjából levezetett, elsősorban a polgári jog dogmatikájával foglalkozó részterület), egy kis Werbőczyt, egy kis analógiát a kereskedlmi törvénnyel, egy kis osztrák jogot, és csinálunk működő jogot.
A sok voluntarista, államcsőd felé haladó hülye jogalkotó korában tehát természetes volt az is, hogy a jogalkalmazás sokszor contra legem alkotott szokásjogot, mert azt nem merték megmondani az aktuális generalisszimusznak, hogy a szent jog nem működik, inkább szép csendben lebontották. De, ismétlem, ez nem egyedülálló dolog, a régi Rómában is létezett többször is komplett rendszere a szent jog nem-alkalmazásának.
(Más kérdés, hogy nálunk most ezzel is baj van. A két világháború között ugyanis a magyar jogi oktatás világszínvonalú volt, most meg nem az, ezért aztán a bírói (és az ügyvédi, legyünk igazságosak) jogtudás általában nem áll valami szilárd elméleti alapon…)
Ennek persze logikus következménye a háború.
Háború, amelyet a jogalkalmazó és a jogalkotó vív egymással. A jogalkalmazó ugyanis ilyen szempontból bürokrata, és a bürokrácia mindig moderálja a nagy változást azáltal, hogy gondolkodását meghatározza az előtte fekvő ügytömeg, melyet ha hirtelen nagyon más szabályok alapján kell kezelnie, abból káosz van.
A bíróság olyan szempontból meg speciális bürokrácia, hogy mindeközben kötelessége mindenféle jogelvek (igazságosság, méltányosság, egyenlőség stb.) betartása is. Ezek így együtt a bírót a jogalkotó ellenségévé teszik.
A háborúnak szokásosan két frontja van: a jogalkotás és a bírók személyi kontrollja.
A jogalkotási front az, hogy a jogalkotó próbál csak egyféleképpen értelmezhető jogszabályt csinálni. Ezért van a gránitszilárdságú alaptörvénynek évente módosítása. Ilyen például a Ptk-ba nemrég, a közszereplők személyiségi jogaival kapcsolatban beiktatott 2:44.§ (3.) bekezdés: “Nem minősül közügynek a közéleti szereplő magán- vagy családi életével kapcsolatos tevékenység, illetve adat.” Ez egyszerűen a Lex Szarospelenka, amikor a jogalkotó megpróbálja benyomni a törvényszövegbe, hogy milyen döntést vár konkrét ügyben.
Ennek eredménye az ún. kazuisztikus jogalkotás, amikor a jog tele lesz ilyen eseti jogszabályokkal, amelyek mondjuk megtiltják a miniszter bizalmasának a nőjének a fánkboltja körüli sündörgést. (dörögjenek másutt a sorosista sünök). Ezek a szabályok zárványként maradnak a rendszerben, mivel a jog elvi konstrukciójához nem kapcsolódnak, sőt azzal általában ellentétesek. Ha nem lenne majd megint államcsőd, akkor vissza lehetne rájuk hivatkozgatni, mint Angliában az ötszáz éves precedensekre. De az Anglia.
A másik front a személyi kontroll
Az elég ismert, hogy a tomboló kommunizmus korszakában hogyan töltötték fel olvasztárból átképzett bírókkal a bírói kart, de előtte Horthy alatt is bőven elvárás volt a rendszerkonform magatartás a bíróval szemben.
A posztkádári világban egy sajátos, kiegyezéses rendszer működött, az OIT (Országos Igazságszolgáltatási Tanács) világa. Ez lényegében a megyei törvényszéki elnökök vezette testület volt. Voltak más tagjai, ám szavazattöbsége az elnököknek volt. Ez véd- és dacszövetségként működött, mint az Öt Család New Yorkban. A megyei bíróságok (akkor még így hívták őket) az elnök teljhatalma alá tartoztak. Ha valami disznóság történt az egyik helyen, 19 másik segített eltussolni, cserébe az ugyanilyen eltussolásokban való részvételért.
Ez a rendszer egészen 2010-ig kielégítette a politikai elit igényeit is. Kádár alatt kezdett bírósági vezetőkről beszélünk, akik úgy voltak vele, hogy nekik nem dolguk beleszólni politikai ügyekbe, azok ha vannak is, megtalálják a bírójukat és átfolynak a rendszeren. A bíróság szívességeket tesz a politikának, még véletlenül sem tesz keresztbe semminek, cserébe a politika elismeri, hogy a megye bíráinak teljhatalmú ura az elnök, és az elnököt nem cseréli le.
Ebből talán látszik, hogy mekkora anomália volt az első, Sólyom-féle alkotmánybírói testület, amely aztán, kétségkívül elméletileg is megalapozott döntései mellett sportot csinált abból, hogy belerúgjon a jogalkotóba. Nem véletlen, hogy jelenleg nagyrészt fogható csinovnyikok és a kinevezéssel lekötelezett szobatudósok alkotják ezt a testületet. Innen is külön gratulálunk az LMP-nek…
2010-ben viszont paradigmaváltás történt, Orbán rohamot intézett a bíróságokk ellen.
Baka András kicsinálása a Legfelsőbb Bíróság éléről azt jelezte, hogy a bíróságokon a Fidesz át akarja venni a kontrollt. Az OBH felállítása és az OIT megszüntetése azt jelezte, hogy a Fidesznek nem kell a régi alku, pontosabban többet akar annál, amit a régi alkuban kapott. Főkegyúri jogot biztosított magának a megyei vezetők kinevezésével, és csak eztán volt újra érdeke a megyei teljhatalom fenntartása.
Igenám, de papucs orrán pamutbojtnak meg kellett csinálni a bírákból álló OBT-t, hogy legalább látszatkontrollja legyen a hűdefüggetlen Handó Tündének. A Velencei Bizottság vizsgálata után meg még plusz jogköröket is kellett adni ennek a senki által nem kívánt gittegyletnek.
Handó Tünde az első időkben megoldotta, hogy az OBT tényleg papucs orrán pamutbojt legyen. Ő mestere a hivatali intrikának, pontosan tudja, kire kell a burkolt fenyegetés, és kire a lekenyerezés módszereivel hatni.
Igenám, csak a bírói szervezet elégedetlen. Az is, aki nem mondja. A fentebb leírt óriási, a magyar jogtörténetben egyedülálló mértékű és sebességű változás, az alulfinanszírozás, a bérrendezés elmaradása, a Handó által a kar megkérdezése nélkül, vagy szavazata ellenére kinevezett buzgó politikai helyezkedő új vezetők kibuggyantak idén tavasszal, amikor új OBT-t kellett választani és ott többségbe kerültek az olyan bírók, akik változást akartak.
Fontos tudni, hogy ezek nem “szoci” vagy “liberális” vagy “sorosista” bírók, sőt. Az átlag magyar (német, svájci, finn, amerikai) bíró általában konzervatív politikai nézetekkel bír, egyszerűen a munkája miatt, és sokkal nagyobb embernek tartja magát annál, minthogy neki bárki megmondja mit csináljon.
Az OBT változást akaró tagjai egyszerűen nem akarják, hogy tovább rohadjon a rendszer, Handó Tünde viszont pontosan ebben érdekelt, pontosabban a passzív, mindent elviselő vezetői réteg, és az általuk kontrollált bírói kar fenntartásában.
Balla Lajos debreceni táblaelnök vezetésével tehát azok a bírósági elnökök gyűltek egy zászló alá, akiknek ez a Handó-modell jó. Naná, hiszen mostanra tudható, hogy az “érzékeny” ügyek hamarosan különbíróságra tartoznak majd, ezzel egyidőben pedig bérrendezést is ígértek. Vagyis onnantól a bíróság visszahúzódhat a csigaházba, ahol a rendszer egyetértésével kinevezett megyei elnökök azt csinálnak, amit akarnak, a fontos döntésekben kiszolgálják a hatalmat, amely ráadásul a Közigbírósági Poltpéter (állítólag Patyi, bár keringenek más nevek is) segítségével bevédi magát.
Az OBT ebben a rendszerben felesleges. Főleg abban a formában, ahogy az előterjesztésük szerint ők működni szeretnének. Az ugyanis azt jelenté, hogy noha a bíróságokat nem bíró “vezetné” ám a bírák az alapkérdésekben kifejezésre tudnák juttatni a véleményüket Handó Tünde és a vezetői kar ellenében is, ha kell.
Ez a személyében is független bírót jelenti, amitől itt száz éve retteg mindenki. Ahogy elődei, úgy az Orbán-rendszer sem szereti, ha világmegváltó ötleteit holmi szakemberek nyesegetik vissza, főleg nem, ha a bíróságok, ezek a veszélyesen nagy hatalommal járó hivatalok, nincsenek szorosan kontrollálva.
Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy az OBT-nek nem sok esélye van, hamarosan jogalkotási szintről fogják őket megtámadni, valami formálisan elfogadható, hatásában viszont buktató szabállyal.
Egy dolog azonban nagyonis figyelemre méltó: a héten Palkovics miniszter beismerte, hogy a felsőoktatási reform csődöt mondott. Ez a mostani hirig Handó és az OBT között meg azt mutatja, hogy lámlám, a bírósági elnökök nélkül nincsen politikai kontroll. Újabb nagyszabású átalakítási kísérlet mond csődöt, egyszerűen azért, mert nincs ötlet arra, hogy mit kéne csinálni, és hogyan.
Az én szememben az erkölcsi győztes mindenképp az OBT, mert nekik komoly, leírt, használható ötletük van, Handónak meg egy csomó kapzsi, címkórságos katonája. Csakhát a katonáknak fegyvere van, a jó ötletekkel bírókról meg majd utcát nevez el a következő rendszer.
Az államcsőd után.
