“2019. január 11-én a szolgáltató a korábbi tájékoztatásnak megfelelően lekapcsolta a hozzáférést a ScienceDirect, a Scopus és a SciVal adatbázisokhoz. A magyar tárgyalóbizottság többhónapos egyeztetés után, 2018 decemberében szakította meg a tárgyalásokat a kiadóval. További részletek az tárgyalásokról és a kialakult helyzetről elérhetők a honlapunkon.”

Ez itt az utóbbi napok egyik legrosszabb híre és a lassan immáron államformává emelkedő geciség egyik újabb ékes bizonyítéka. Nade mi ez egyáltalán? Mik ezek az angol tudományos izék, amelyeket említ?

Az összeesküvés-elméletek általában a paranoia valamilyen fokozatát jelzik, azonban pont a tudományos életben nem elmélet, hanem napi gyakorlat a világösszeesküvés.

Két-három kiadó uralja a tudományos folyóiratok piacát, és ha az ember elővesz egy bármilyen közgáz könyvet és fellapozza az oligopol piacok hátrányainál, az összeset kipipálhatja. Ez ellen küzdelem zajlik, és első látásra ennek egy mozzanatát látjuk, ám ennél sajnos többről van szó.

Mit tudnak ezek a kiadók?

A tudományos eredményének minősítésére találták ki az ún. peer review rendszert, amikor egy új tudományos közlemény úgy tud megjelenni, hogy az adott tudományterületen dolgozó 2-3 bíráló előbb megnézi és verifikálja az eredményeket. Tehát elvileg nem egy “mindentudó” szerkesztőbizottság dönt, amely kompetensnek érzi magát a cserebogarak anyagcseréjétől kezdve a súlytalanságban végzett metallurgiai kísérleteken át a meteorológiáig mindenben. Hanem olyanok nézik meg a cikket, akik maguk is rutinszerűen boncolnak cserebogarat mikroszkóp alatt, levélnehezékük egy Nemzetközi Űrállomáson növesztett kristálytömb, vagy épp az egész nyarat egy kunyhóban töltötték a hegytetőn egy szélmérő és 500 GB diáklánypornó társaságában.

Ennek az eredménye elvileg kettős. Egyrészt tudományos demokráciát eredményez, tehát a bejövő közlemények közül ami jó és új eredményt, kutatást tartalmaz, az bekerül, és nem az határozza meg, hogy ki írta. (kérem a kutató olvasókat, hogy hiéna-kacajban előadott trágárságaikat csak halkan vezessék elő).

A másik eredmény pedig az, hogy sokkal nehezebben (bár távolról sem lehetetlenül, rendszeresen meghackelik a rendszert) jutnak el a tudományos közvéleményhez áltudományos eredmények. Így például az olyan kezdményezések, mint a nálunk most felállított magyarságkutató intézet, vagy Ceausescu dákoromán “eredményei” ebben a rendszerben nem jutnak nemzetközi tudományos elismeréshez.

Az ilyen “tudományágak” művelői aztán vagy lerobbant úttörőtáborokban és kültelki kultúrházakban (ha nem jutnak állami támogatáshoz) vagy szépen kistafírozott palotákban (ha sikerül valami diktátort meggyőzni) savanyognak és gyűlölködve üzengetnek a tudománynak, mely kiátkozta őket. És igyekeznek kedvesek lenni az őket hallgató nyugdíjas munkásőr nénikkel-bácsikkal.

Dehát ez eddig tök jó! Mi a baj?

Egyrészt az, hogy a tudományos áttörések nehezebbé válnak. Szinte már popsláger Thomas Kuhn amerikai filozófus tanulmánya, a Tudományos forradalmak szerkezete. Ő azt állítja, hogy a tudomány folyamatosan gondolkodási paradigmát épít fel, azt kitölti, majd megdönti és újabb tudományos paradigma kiépítésébe kezd. A megdöntés a tudományos forradalom. Oké, akkor ezt most magyarul.

A tudományos paradigma azoknak az ismereteknek és elméleteknek az összessége, amelyekkel a világ egy bizonyos részét vagy épp az egész világot magyarázzuk. Tegyük hozzá, hogy az egész világot a tudomány (amennyiben nem áltudomány) nem akarja és nem is tudja megmagyarázni, az a vallás területe, amely az ismert-ismeretlen határon túlra odaültet egy intelligens lényt (vagy lényeket) akinek vagy akiknek a végtelen bölcsessége azt is megmagyarázza, amit mi nem tudunk megmagyarázni, így a vallási paradigma állandó lesz, csak épp a Transzcendens Lény költözik mindig egy megállóval kintebb.

A tudományos paradigma egy darabig mindent meg tud magyarázni, aztán elkezdenek gyűlni azok a jelenségek (például az észlelési technológia fejlődése miatt) amelyek az adott elméletekkel nem magyarázhatók. Ilyenkor jó sokáig az van, hogy az adott elmélet megalkotásából és műveléséből magasra jutott tudományos elit próbálja eltussolni a dolgot, majd amikor már annyi lesz az elméletnek ellentmondó információ, hogy a dolog tarthatatlan, akkor megbukik és győz a tudományos forradalom. A forradalmárok pedig új paradigma építésébe kezdenek.

A tudományos folyóiratok elvileg ennek kitűnő terepét adnák, hiszen tudományos demokrácia van. Valójában azonban annyira a tudományos hitelesség fokmérője lett az, hogy ki, milyen lapba kerül be, hogy ellenkező hatást érnek el.

A szent impakt faktor

A lapok tudományos tekintélyét az adja, hogy az ott megjelenő tudományos közleményekre, utóbb hányan és hol hivatkoznak, vagyis mekkora “hatást” (impact) gyakorol a tudományos életre a cikk. Egy-egy folyóirat igyekszik úgy válogatni a beküldött cikkek között, hogy minél több független (azaz nem a szerző haverjaitól-beosztottjaitól) származó hivatkozás érkezzen a cikkekre. Ez aztán oda vezet, hogy magának a lapnak is lesz impakt faktora, vagyis a tudományos közvélemény tudja, hogy macskaamológia témában a Journal of Catlitterology az, ahol a komoly dolgok megjelennek, az International Journal of Catlitter Studies az egész jó, de ott azok jelennek meg, akik az elsőről lepattantak, az Advances in Catlitter Studies pedig a Tiranai Egyetem gondozásában jelenik meg és azért van egyáltalán impakt faktora, mert ha beküldesz egy cikket, kapsz egy emailt, hogy holnap megjelenik, ha a mellékletben levő tíz cikket lehivatkozod, cserébe vállalják, hogy legalább öt következő jelentkező meg a te cikked fogja ugyanígy kötelezően lehivatkozni.

Ezeket a mocskos kis dealeket persze minden szinten játsszák, egy tudós életének nagyjából a fele arra megy el, hogy ebben a csípési rangsorban felküzdje magát…ahelyett, hogy kutatna. Ha meg fent van, akkor érdekelt lesz abban, hogy lefele taposson, ezzel a tudományos forradalmat akadályozva.

A dolgot csak tetézi, hogy ezt az egészet világszinten 2-3 kiadó bonyolítja

Látjuk tehát, hogy önmagában nagyon nehéz a tudományos életben bármi újat elfogadtatni. Mégis, azt mondhatnánk, hogy összességében jobb dolog ez, mintha szabadon garázdálkodhatnának a gumipitypang-tudósok. Igenám, csak a publikációk gyűjtését-kezelését szép lassan koncentrálták magukhoz a kiadók. Ez oda vezet, hogy kutatni ma már csak úgy lehet, ha valaki sok pénzért, nagyon sok pénzért fizet elő a szolgáltatásaikra.

Másképpen ugyanis nem látja a saját tudományterületének eredményeit, ez pedig milliós károkat tud okozni, ha mondjuk megtervez és levezényel egy kísérletsorozatot, amelynek eredménye egyébként hónapok óta ismert.

És bizony a kiadónak megvan az az eszköze is, hogy bosszút álljon a nem fizető kutatón/egyetemen/kutatóintézeten azzal is, hogy a tanulmánya csak lassan-lassan jelenik meg…

A tudományos közlemények világpiacán tehát egy olyan helyzet állt elő, amelyre talán még maga Milton Friedman is azt mondaná, hogy a piaci szemlélet korlátlansága kárt okoz (nem ezt mondaná, de hagyjuk most őt).

Látszatlovagok

Az EU, különböző egyetemi szövetségek küzdenek ez ellen. Látszólag Magyarország is ebbe a küzdelembe szállt be, amikor az Elsevier kiadó (a főgonosz) feltűnően aránytalan ajánlatát visszautasította és azt választotta, hogy akkor inkább az Elsevier menjen a fenébe.

Szögezzük le: az Elsevierrel küzdőknek igaza van, ezek a kiadók olyasmiért kérnek nagyon sok pénzt, ami nem az övék. A tudományos eredmények, amennyiben nem szabadalmaztatják őket (mert mondjuk valamilyen nagy cég szponzorálta a kutatást) köztulajdont képeznek, és azon az alapon hogy valaki rendszerezi őket és elektronikus adatbázist üzemeltet, nem lehet őket elzárni az emberiség elől. Márpedig az Elsevier és társai pontosan ezt teszik. Arra építenek, hogy a piac e tekintetben végtelenül árrugalmas, vagyis bármennyi pénzért megveszik az előfizetést, mert különben leáll a tudományos élet.

Ahogy az EISZ magyarázkodásában is olvasható, van, ahol ezt bevállalták, felmondták a szerződéseket, alternatív megoldást kerestek, összefogtak, satöbbi.

Magyarország sem újította meg a szerződését.

A magyar egyetemeknek központilag, mintegy másfélmilliárd forintért fizetnek elő az Elsevier szolgáltatásaira. Hogy kicsit demagóg legyek: az épp most megkezdett “Emelkedett a minimálbér” kampány költségeinek kb egyötödéért vesszük meg kutatóinknak a hozzáférést a világ tudományos életéhez.

Alighanem arról van szó, hogy miközben a magyar tárgyaló delegáció épp hős lovag és küzd az elfogadhatatlan árak ellen, talált egy kiváló lehetőségt kedvenc kormányunk, hogy akkorát rúgjon a magyar kutatókba, mint egy felhergelt muraközi csődör.

Mert arra viszont nagyobb összegben mernék fogadni, hogy ha már engedelmesen Palkovics alá rendeződött volna az MTA kutatóhálózata, akkor ez a másfélmilliárd forintocska a legcsekélyebb nehézséget sem okozná, rég meg lenne véve. Most azonban, miközben büszkén lobogtatják a tudomány vámszedői elleni harc zászlaját, most egy miniszteri irodában valaki azt gondolja: Igen, na akkor kutassatok, ha tudtok, köcsögök…