Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az első olyan élményem, amiben szerepet játszott a politika is, Leonyid Brezsnyev halála volt. Én éppen az általános iskola második osztályát gyűrtem. Akkoriban még viszonylag töretlen lelkesedéssel exponáltam magamat az osztály apróbb-cseprőbb ügyeiben – Politizáltam mondhatni 😃
1982 – Miután ügyesen rajzoltam, amolyan kreatív atkának számítottam, én kaptam a feladatot, hogy készítsek faliújságot a főtitkár halálának alkalmából. Nyolc évesen nagyjából annyit tudtam a Szovjetunióról, hogy a náciknak beletört a bicskája a velük való hadakozásba, a Vörös Hadsereg pedig felszabadította ugyan az országot, de ennek ellenére különösebben nem örül neki senki annak, hogy itt maradtak vigyázni ránk. Na, mindegy, született egy faliújság a Népszabadság, illetve az akkoriban még minden újságosnál beszerezhető Pravda kivágásaiból, némi vöröscsillagos, sarlókalapácsos ornamentikával díszítve.
1983 – A második impulzus már kisdobosként, saját örsünk megalakításakor ért, amikor is a Star Wars hatására a Yoda név mellett döntöttünk, amit az osztályfönök ellenkezés nélkül tudomásul is vett. Nagymamámnak, aki már korábban megfonta számomra Buga Jakab ostorát kenderkötélből, majd különösebb cécó nélkül elkészítette Han Solo pisztolytáskáját, nem okozott gondot az sem, hogy az általam rajzolt Yoda portrét egy világoskék párnahuzatra hímezze. Ám amikor ez elkészült, illetve az örs naplójának illusztrálásába kezdtem, az éppen aktuális osztályfőnöki óra egyik fő témája az volt, hogy az akárhányas számú Dobi István úttörőcsapat vezetője (egyébként valóban kiváló biológia és földrajz tanárunk) utasítása alapján az örs neve Yoda nem lehet, de cserébe lehet például Winnetou. Kilenc évesen már jelentősen okosabb voltam, mint nyolc évesen, így bár kimondva nem volt, sejtettem, hogy itt valószínűleg olyan problémák bújhatnak meg a háttérben, hogy mi a saját zsírjában fuldokló imperialista világrend (igen, egy német író semmivel sem jobb, de a következetes logika nem volt eleme a rendszernek) egyik termékét óhajtottuk zászlónkra tűzni. Igazából tényszerűen soha nem derült ki, miért, de Winnetou lett az örs neve, ez van.
1986 – Csernobil. Ne egyetek salátát! 12 évesen az Alfa magazin, az IPM, a Delfin könyvek, illetve Rejtő regények (ólmosbotot is bütykölt a nagyi) meg sok más olvasmány mellett azért nagyapám Népszabadsága is rendszeresen és gyakorta nálam landolt, így tájékozatlannak semmiképp nem voltam mondható. A katasztrófa kapcsán a kurva anyázás a Szovjetúnió kontextusában gyakran felmerült családi körben, de én ennél árnyaltabb állásponton helyezkedtem el, nem voltak számomra ismeretlenek a peresztrojka és glasznoszty kifejezések, Gorbacsovot pedig egy nagyon szimpatikus politikusnak tartottam.
1989 – A romániai forradalom gyakorlatilag a tévé képernyője és a Népszabadság elé szegezett, mindent tudni akartam róla. Akkoriban el is jutott hozzám egy könyv, aminek se a címére, se a szerzőjére nem emlékszem, de a Kárpátok géniuszának és feleségének rémtetteit foglalta össze, hosszan taglalva a Szekuritáté szerepét az embertelen borzalmak elkövetésében. Ez volt az az élmény, ami végül azt eredményezte, hogy fél szememet mindig a politikai híreken és eseményeken tartottam. Rendszerváltás, taxisblokád, kerekasztal, újratemetés stb. Minden ilyesmi érdekelt.
…és volt még valami. A Pink Floyd The Wall című albuma, amit valami kamionos csempészett az országba bakeliten. A bűncselekményben apám, mint vásárló vett részt, vagyis az album tulajdonunkat képezte – már a nyolcvanas évek közepétől hallgattam. Bár eleinte fogalmam nem volt róla, hogy miről szól, mégis nagyon szerettem. Valamikor a rendszerváltás előtt kicsivel jutott el hozzám a VHS formátumú film is, amit rongyosra néztem természetesen. Aki ismeri az albumot és Alan Parker alkotását, tudja, hogy ezek nem kifejezetten politikai témájú produktumok, ellenben az elszigetelődést, a pszichózist, a kiégett sztár (Pink) személyiségének torzulását mutatják be. Csak hát éppen pont náci diktátorrá torzul képzeletben a szerencsétlen, az album és a film címe pedig történetesen A Fal. Én magát a berlini fal lebontásakor rittyentett koncertett kissé erőltetettnek tartottam már 1990-ben is (úgy tettek, mintha az albumnak bármi köze lenne az eseményhez), de tény, hogy a diktatúra filmbeli ábrázolása lehengerlően hatásos volt, élethossziglan égett bele az agyamba a szkinhedek rohama, vagy a pulpituson diktátorként hadonászó Pink gesztusai.
Azóta persze felnőttem, Alan Parkert egy manipulatív szarházinak tartom (az antidepresszáns bizniszben érdekelt?), a Pink Floydot pedig modoros, irritáló bandának.
…Viszont álljon itt _Gerald Scarfe_ neve, aki a huszadik század talán legfaszájosabb lemezborítóját és animációs betéteit alkotta meg. Ezidáig még magyar wikipédia szócikket sem érdemelt, pedig…
Tulajdonképpen ezek az animációk azért annak ellenére alakitgatták világnézetemet, hogy magát a művet ma sem tartom politikai hitvallásnak. Oké, a nácik rosszak – Tugggyuk.
A poszt meg tulajdonképpen csak a linkelt orbános animációnak a bevezetője, ami szerintem szintén egészen remekbeszabott munka – nézzétek! Meg!
