A jobboldali szélsőség az állami erőszakszervezeteknél ugyanis nem új dolog a német rendőrségnél már pár éve havonta-kéthavonta előfordul olyan, hogy valaki nagyon nácul. De még csak nem is német jelenségről beszélünk, a brit fegyveres erőknél sem ismeretlen a szélsőjobbos közkatona, csak nyilván ott a náci vonal hiányzik.
A dolog mögött kulturális folyamatok állnak, amelyről nem árt kicsit beszélni, mert nem elszigetelt esetekről van szó.
Az elmúlt évek, évtizedek, sőt talán már több mint egy évszázad kortünete, hogy a társadalmi folyamatokat és az azok mögött álló emberi gondolkodást, attitűdöt sokan egyszerűen megváltoztathatónak tartják. A legújabb példája ennek Greta Thunberg volt, akinek a generációja azt gondolja, hogy a II. Világháború utáni fél évszázadban kiépült társadalmi struktúrákat, így különösen a fogyasztói társadalmat egy csapásra meg lehet változtatni. Nem lehet. Nagyon egyetértünk azzal, hogy a bolygónk legyen minél zöldebb, ugyanakkor viszont a mérges nézéstől nem fognak azonnali változások jönni. Azokat gyorsítani lehet, átugrani viszont nem.
De ne gondoljuk, hogy tinédzser radikalizmus vezethet embereket ilyen gondolkodásra. Sokan próbáltak kutyából szalonnát csinálni az elmúlt évtizedekben. Aztán valahogy például a magyar szocializmus nem sokban különbözött a Horthy alatti urambátyám-világtól, és a mai magyar demokrácia csak a vörös csillagot cserélte le feszületre a pártbizottság tetején.
Az egyik ilyen kísérletező terep, ahol az elmúlt években próbálnak kutyából szalonnát csinálni, az elmúlt évtizedekben a hadsereg. A hadsereg persze a parancsot végrehajtja, és ha az van előírva, hogy rózsaszín tütüben masírozzon, akkor úgy fog masírozni, és erről nagyon sokan leírhatják, hogy lám-lám nyoma sincs a baltaarcú macsóknak, immár korszerű hadseregünk van.
Ennek a gondolatvilágnak a gyümölcsét szüreteljük most.
A hadsereg (és a többi fegyveres szervezet) sajátos elvek szerint működik. Hétköznapi ésszel nem megyünk oda valahova direkt meghalni, a hadsereg tagjainak pedig erre kell felkészülni. Arra, hogy meghozzák azt az irracionális döntést, hogy ahelyett, hogy szeretteikkel biztonságos helyre menekülnének, fegyverrel a kézben odaállnak az ellenség elé, és harcolnak vele. Ezt két dolog segíti: a parancs és a romantika.
Rengeteg vicc tárgya a katonaságnál alkalmazott rengeteg irracionális és monoton feladat. Ezeknek azonban célja van. A katonai kiképzés egyik lényege, hogy a közkatona csak annyit gondolkozzon, amennyit szabad neki, minden egyébben pedig a parancsnak engedelmeskedjen, akármi is az a parancs. Jobbra át, balra át, megint jobbra, megint balra, szaladj neki egy szál puskával a géppuskafészeknek, jobbra át, balra át. A drill másik célja, hogy éles helyzetben a helyes megoldás (pl. a fegyver kibiztosítása és célra tartása) ne gondolkodás eredménye legyen, hanem automatizmus.
Ez a katonaélet kemény oldala. A szép oldala meg a katonaromantika. A szép lányok szeretik a katonákat (szeretik) ha meg véletlenül valaki meghal a csatában, és öt darabban szedik össze a fejét, és vödörben teszik mellé a beleit, akkor hősi ének fogja megénekelni.
A hősi ének pedig arra is jó, hogy a törzsi összetartozást erősítse. Hiszen mi mind olyan fasza gyerekek vagyunk, mint a nagy X aki az Y-ok ellen vívott háborúban háromszáz ellent vágott le, mielőtt levágták volna. Mi vagyunk a faszagyerekek, sokkal faszábbak, mint az Y-ok.
Ez egy elég leegyszerűsítő leírása annak, hogy mitől lesz hadsereg egy csomó pasasból, akiknek puskákat osztottak ki. Úgy tűnik azonban, hogy Európában nagyon sokan nincsenek ennyire se tisztában a dologgal.
Különösen látványos ez a németeknél, ahol meg kell küzdeniük azzal, hogy a hadseregük ugyan kiváló teljesítményt nyújtott a II. Világháborúban, de egy idióta eleve megnyerhetetlen háborút kezdett, közben még idióta döntésekkel még inkább keresztbe tett saját hadseregének, közben pedig parancsot adott arra, hogy a történelem egyik legocsmányabb népirtását is keresztülvigyék, mely parancsot a hadsereg végre is hajtotta.
De, az előző bekezdés úgy kezdődik, hogy a hadsereg kiváló teljesítményt nyújtott. Érdemes megnézni a Danzigot visszafoglaló német katonákról készült propagandafotókat. Az egyébként amerikai és orosz katonákra jellemző fölényes mosoly látszik az arcokon. Érdemes felidézni, hogy az a hadsereg később számtalan helyen nyújtott olyan teljesítményt, amelyre minden német katona azóta is büszke. Csak nem mondja.
Itt van a csapda. Valóban, nem lehet a németek második világháborús szereplését szétválasztani egy hősi históriára és külön a népirtások, a kegyetlenkedések történetére. Sokszor azok a katonák, akik pár napja oroszlánként küzdöttek valahol, nőket erőszakoltak meg, gyerekeket koncoltak fel, és védtelen polgári lakosságot tereltek, származási alapon barmok módjára vágóhídra. A német történelemfelfogás azt választotta, hogy kitörli a nemzeti emlékezetből ezeket a katonákat. Teljesen.
Viszont ezzel lett egy hadsereg, amelyiknek a Weimari Köztársaság néhány katonájára, bizonyos első világháborús és korábbi porosz hősökre kellene emlékeznie. Mindezt úgy, hogy volt húsz év az ország életében, amikor a német felsőbbrendűségről tanultak az iskolában. És látták a mozihíradóban Rudelt, Mölderst és a többieket. A fess, hősies német katonát. Akire nem szabad emlékezni. Óriási csapda ez, és nem is tudom, hogy mi lehet a megoldás. Ők se tudják.
Azt tudom, hogy amikor ez a téma legutóbb uralta a német sajtót, 2017-ben, még Ursula von der Leyen hadügyminisztersége alatt, akkor a reakció az volt, hogy a “Kameraden singt!” (Énekeljetek bajtársak) című félhivatalos daloskönyvet betiltották, a benne levő, nácizmushoz köthető katonanóták miatt. Ezek között volt pl. a Westerwaldlied, amely arról szól, hogy a Westerwald hegységben hideg van, a katonák menetelnek, Jancsi és Juliska táncmulatságba megy, mert az jó, és a táncmulatság végén bunyó is szokott lenni, és aki ezt nem szereti, az “hat kein Schneid”. Szintén betiltottak egy “Schwarzbraun ist die Haselnuss” című nótát, amely kb. Kis Grófo szintű szöveggel bír arról, hogy egy barna hajú lány a katona kedvese és őt nagyon szereti.
Aztán most eltelt három év, és megint rácsodálkoznak arra, hogy a katonák szeretnének híres faszagyerekekre hasonlítani, ha nem engedik őket csajozásról szóló katonanótákat énekelni, akkor zúgolódnak. Miközben vajmi keveset kezdtek azzal, hogy továbbra is van neonáci beszűrődés a Bundeswehrben. Van, mert ez egy ellenkultúra, egy természetével ellentétes dolgokra kényszerített hadsereg lázadása. Ez persze senkit nem ment fel a náculás alól, csak arra akarok rámutatni, hogy az a katona, amelyiktől elveszik a hőseit és macsóromantikát, az nem katona, hanem operettszínész, akin állhat jól az egyenruha, de attól még nem lesz katona.
És ez ugyanígy van mindenhol, ahol a falkát védő hímekre rózsaszín tütüt akarunk adni. Sajnos nem lehet. És ez nem feltétlen maszkulin dolog, a katonanő is igényelni fog valami hasonlót, esetleg átugorva a bögyös és gesztenyebarna lányokról szóló részeket. Egyszerűen Európa-szerte nem tudunk azzal mit kezdeni, hogy nem volt hetven éve komoly nagy háború és közben itt volt két (szinte) folyamatosan háborúzó nagyhatalom serege. Most ezek nincsenek. Elvárnánk a hadseregtől, hogy hajtson végre olyan dolgokat, amelyeket bankfiókokon és kormányhivatalokon sem tudunk keresztülverni.
Mi a tanulság? Nem tudom. Nem tudom, hogy lehet egyszerre PC és macsó hadsereget csinálni. Lehet nem is lehet egyáltalán. De úgy biztosan nem, hogy pár évente nagyon meglepődünk, hogy jé, még egy alakulat, ahol Otto Skorzeny plakát van a budiban, ahova nem jár be az inspekció, amikor zárva a laktanya, azért eléneklik a Morgen marschieren wir-t (másik bugyuta katonanóta, a Wehrmacht daloskönyvében benne volt, már ezt se éneklik) és hát van egy kis fegyverkicsempészés, bombagyártás, miegymás. De elmehetünk angol vagy épp francia idegenlégiós körletekbe, és meghallgathatjuk kb zászlóstól lefelé a legénységi állományt, hogy mit gondol pl. egy fekete-afrikai vagy afgán bevetésről, az ellenség kultúrájáról és annak viszonyáról a katona kultúrájához. És rá fogunk csodálkozni, hogy jé, micsoda durva faragatlan harcosok ezek, képesek nem PC módon beszélni azokról az emberekről, akiknek a megölésére kiképeztük őket.
Aztán három évig megint semmi, a következő botránynál meg csodálkozunk megint. Aztán meg azon, hogy jé, csak olyan alakulatunk van, ahol a náci fertőzés már megjelent. Ahelyett, hogy kitalálnánk, hogy lehet egy katona úgy kemény katona, hogy közben ne kelljen semmit se hivatalosan szégyellnie.
És ez nem holmi hiábavaló elmetorna. Ha valahol valaki komolyan akarja venni, hogy az EU-nak egységes védereje lesz, ezt az elmetornát még azelőtt kell elvégeznie, hogy elkezdene bármit megszervezni. Mert bizony ezek a nemzeti katonaromantkikák nagyrészt valamelyik szomszédos EU-tagállam emlékezetes seggbe rúgásáról szólnak. Mi természetesen bízunk benne, hogy a dolog haladni fog, hiszen például a németeknél Annegret Kramp-Karrenbauer erre a feladatra legalább annyira alkalmas, mint elődje, Ursula von der Leyen volt.
