Kezdjük közhellyel: GLOBALIZÁLT VILÁGUNKBAN a nagyvállalatok másképp versenyeznek egymással, mint régen, amikor még országhatárok között működtek. A versenynek sok dimenziója van, itt most hármat emelek ki:
- a technológiai verseny
- a szabályozásért folytatott lobbitevékenység
- a költségek lefaragásának lehetőségei.
Közhely az is, hogy a német gazdaság hiperversenyképes. Ennek vannak olyan okai, amelyekért a kiváló német koponyák és munkáskezek dicsérhetők. A németek technológiai fejlettsége a világ élvonalában van, innovációban az élen járnak. Más kérdés, hogy nagyon sok az olyan innováció, amely nem megy termelésbe a korábbi szint tömeggyártása miatt. De pl. a VW reakciója a dízelbotrányra mutatta meg, hogy pénz és tudás is van az alkalmazkodáshoz.
A németek szintén nagyon erősek a szabályozási lobbitevékenységben is, szintén a dízelbotrány mutatta meg, hogy mi annak az útja, hogy egy teljesen nyilvánvaló csalás éveken át törvényes, sőt követett piaci sztenderd legyen.
A költségek lefaragása egyrészt ma már külön tudományág a jobbnál jobb gyártásszervezési eljárásokkal. Ezek elég drágák, és keményen bele kell nyúlni a cég munkakultúrájába, hogy működjenek.
Ez az írás a költségcsökkentés egy másik módjáról fog szólni, ez pedig a kiszervezés.
A globalizáció lehetőséget ad arra, hogy bizonyos folyamatokat olyan helyeken csináljanak meg, ahol nem kell a helyi munkaerőnek olyan béreket fizetni mint otthon, és a szabályozási környezet is megengedőbb.
Az egész világ, már évtizedek óta ebben utazik. Ennek ugyanúgy része a Pakisztánban focilabdát varró gyerekmunkás, mint a budapesten felhúzott új irodaházak valamelyikében bérszámfejtő vagy szerződés-előkészítő magyar diplomás. De természetesen része a Sencsenből, Sanghajból, Tiencsinből érkező konténerszállító hajó is. Mindenki csinálja tehát, ráadásul mindenki igyekszik olyan helyen, amihez van valami köze azon túl is, hogy ott olcsó termelés.
Ilyen zóna például a franciáknak a Magreb, az amerikaiaknak Mexikó északi része, a németeknek pedig az egykori kelet-porosz területek és az egykori Monarchia területe.
Ezeken a területeken azonban centrum-periféria jelenség alakul ki.
Mélyedjünk el egy pillanatra a magyar ipartörténetben! Aki valaha utazott a “kereklámpás” 200-as távolsági Ikarusokon, az emlékszik az andalító búgó hangra, amely kb 80-nál jött a hátsó kerekek felől és volt akit idegesített, másokat (pl. engem) kiválóan elaltatott.
Ez a hang a hátsó híd pontatlanul megmunkált homlokfogaskerekeiből jött. Nyugati exportra már akkor is német, ZF hátsó hidakkal mentek a világhírű Ikarusok, mert a nyugati közönség nem szerette, ha sír a differenciálmű.
Ma már egyáltalán nem kell ettől tartani, mert minden CNC-s röhögve tudja, hogy kell a gépén homlok- ferdefogazású- vagy épp nyílfogazású fogaskereket, vagy egyáltalán: bármilyen gépelemet nagyon pontosan legyártani. Itt van Magyarországon a technológia, konkrétan a ZF gyára is nálunk van.
Jó ez nekünk?
Jó is, meg nem is. Egyrészt nyilván jó, hogy Magyarországon az ipar magasabb színvonalon van, mint egykor a Rába, meg az Ikarusz. Másrészt vegyük észre, hogy a harminc évvel ezelőtti német technológia van itt, Németországban már rég az üzemanyagcellás-napelemes-nanotechnológiás égigérő vasnyikorgót gyártják.
Ráadásul ezek itt nálunk leányvállalatok, a felsővezetésben németekkel, a második vonalban üvegplafon alatt dolgozó magyarokkal (akik nem fognak átmenni pl. a lengyel üzembe főnöknek az itteni igazgatóhelyettesi pozícióból).
Ezek a jellegzetességek: a centrum élen jár az innovációban, és a régebbi technológiát tolja ki a perifériába, mivel annak az eladásában az újdonság értékét érvényesíteni már nem tudja, ezért a költségeken kell faragnia. A periféria örül, mert fejlődik, ugyanakkor nem veszi észre, hogy ezért azt az árat fizeti, hogy saját innovációs potenciálja megszűnik, konzerválja periféria-helyzetét.
De mi köze ennek az Európai Unióhoz?
Az, hogy az összes ilyen periféria közül a németek perifériája, az általam csak menedzselt kuplerájnak hívott Kelet-Európa a legjobb. Miért?
- a legtöbb helyen még az egyébként nem túl erős euróhoz képest is harmatgyenge fizetőeszköz van forgalomban (ugye a Merci pl. kemény euróért és dollárért árulja az autóit, miközben Kecskeméten gyenge forintban fizet bért)
- a legtöbb helyen egész jó munkakultúra és munkaerő várja a befektetőt.
- a legtöbb helyen velejéig korrupt brancs van hatalmon (meg ellenézkben) aki bármikor ad a németeknek adókedvezményt és szabályozási könnyítéseket, megszabadítva ezzel pl. sztrájktól és szakszervezetektől
- a legtöbb helyen az EU szabályozási pénzeket nem tényleges fejlődésre, hanem olyan infrastrukturális fejlesztésre (pl. vasút, közút) költik, amelyet aztán majd a német gazdasági szereplők fognak használni, anélkül, hogy ezért helyben adót fizettek volna.
Ezek a jelenségek az EU válságának legfontosabb okai közé tartoznak.
Ugyanis Németországnak úgy van Kínája és Marokkója, hogy nagy részével egyszerűen határos, vagy EU pénzből kifizetett jó minőségű (és rövid) útvonalak kötik hozzá.
Eközben olyan országok, mint Olaszország és Spanyolország, küzdenek a gazdaságuk talpra állásáért, de tulajdonképp semmiben sem tudnak versenyezni Európában, mert vagy a kínai dömpingáruval kell szembenézniük, vagy pedig azzal, hogy ők a (számukra) erős euróval fizetnek munkabért, miközben az egyébként is technológiai fölényben levő németek meg forintban, koronában, zlotyban, ráadásul olyan országokban, ahol nincs sztrájk, nem kell visszavenni a gyesről visszatérő nőt, feleannyi a társasági adó.
Ráadásul ezek az országok lassan az alapvető EU-s normákat sem hajlandók betartani, amelyet német részről természetesen elnéznek nekik. A német politika kivonult az itteni rend- és stabilitás garantálásából, mivel úgy tartják, hogy ezt a feladatot a német gazdasági elit kellően ellátja egyszerűen azzal, hogy ha egy hónapra átszerszámozás miatt leáll a győri Audi gyár, akkor lőttek a negyedéves növekedésnek.
Viszont ezek az országok teljes jogú EU tagok, vámmentesen lehet velük kereskedni, szabadon lehet onnan repatriálni a nyereséget és el lehet hozni a jó munkaerőt.
Viszont ezek az országok politikailag stabilak ugyan, társadalmilag ellenben nem azok. Ezt az ellentétet használja ki Oroszország, az EU más részére is kiható politikai bizonytalanságot keltve (ld. a migránsokkal kapcsolatos vitát).
Az EU tehát ebben az állapotában működésképtelen, pontosabban az ilyen működése hosszú távon csak német érdekeket szolgál. Rövid távon szolgál lengyel, cseh és magyar érdeket. Más érdeket rövid távon sem.
Emmanuel Macron nem véletlenül várja tűkön ülve, hogy álljon össze az új német kormány, mert ha nem reformálja meg az EU-t, akkor belőle nagyon hamar sikertelen francia elnök lehet, kezdeti sikerei ellenére. Ehhez azonban a német politikai elitet rá kell vennie arra, hogy válasszon: vagy leválasztják a perifériáját ez EU-ról és ki kell fizetni a nemzetközi kereskedelemmel járó költségeket, vagy gondoskodik arról, hogy ezek az országok részt vegyenek egy normálisan működő EU-ban, és ne okozzanak behozhatatlan versenyhátrányt Németország Nyugat-Európai gazdasági konkurenseinek.
Ezek nagyon kemény tárgyalások lesznek, amelyeknél egyáltalán nem mindegy, hogy milyen felhatalmazással ül ott a német fél. A német belpolitika fordulhat úgy is, hogy valakinek belpolitikai érdeke lesz egy ilyen reform. De úgy is, hogy a német fél foggal-körömmel ragaszkodik majd azokhoz a pozíciókhoz, amelyeket a német gazdaság érdekei diktálnak.
Amellett tehát, hogy lehet elmélkedni azon, hogy első kormányválságával Németország végre felnőtt demokrácia lett, érdemes fejben tartani, hogy ennek a játszmának Magyarország számára is óriási tétje van. Ugyanezt a problémát ugyanis legutóbb az I. Világháború keretében rendezték el…
