Általában szeretem Kardék elemzéseit, de ez itt most egydimenziósra sikerült.
Való igaz, hogy Kína szenved attól, hogy az ő megoldásuk a covidra (a járványhullámok megtörése mindenáron) már középtávon is gyengébb mint a nyugati megoldás (a járványhullámok lassítása+agresszív oltáskampányok).
Viszont Kína gyengélkedése sokkal veszélyesebb jelenség annál, hogy csak úgy “örülni” lehessen neki, akár idézőjelben is. A kínai gazdasági gondok gyökere sokféle.
Szerepet játszik benne, hogy noha a kínai ipar háttere óriásit fejlődött, a fejlődés kulcsát jelentő alapkutatási áttörések még mindig nem Kínában történnek meg, hanem – sokszor kínai tudósok és mérnökök munkájával – nyugaton. Ennek megfelelően Kína bizonyos alapvető technológiákból importfüggő.
Ez a függőség azonban kölcsönös. A világ gyártókapacitásának akkora része települt Kínába és környékére, hogy bármilyen köhintése a kínai gazdaságnak azonnal hiányokat okoz a fejlett nyugaton.
(Zárójel: a minap hallgattam egy érdekes podcastet az amerikai inflációról és arról, hogy a republikánusok sikeresen tematizálták, mint a holnapi amerikai midterm választás fő témáját. Sok mindenről szó esett, de meglepően kevés szó esett arról, hogy a megugró árak egyik fő hajtóereje pl. az, hogy a supply chain disruption (ellátási láncok széttöredezése) miatt pl. jelenleg egy bicikli váltószett kb. háromszor annyiba kerül, mint 2019 novemberében, pedig egyszerű és nagyrészt automatizált fémmegmunkálási technológiáról van szó)
Tehát ahogy Kína se tudja “kivégezni” a Nyugatot a kezében levő ezermilliárdos nagyságrendű USA-államadóssággal, ugyanúgy a Nyugat is bajban van, ha összeomlik a kínai ipar.
A kínai gondok másik hajtóereje társadalmi. A kínai társadalmat nagyon nehéz európai kategóriák szerint leírni. Tehát amikor kínai munkásságról, tőkésosztályról, polgárságról beszélünk, mindig kell még ugyanannyi lábjegyzet, hogy az nem pont úgy munkásság vagy tőkésosztály ahogy Marx leírta, és a mandarinok/párttitkárok sem weberi értelemben vett bürokráciát alkotnak. Tehát ezzel kapcsolatos gondolkozásunk mindig kicsit torz lesz, ha nem vagyunk nagyon képzett Kína-szakértők.
Mégis, nem lehet nem észrevenni, hogy Kínában olyan társadalmi csoportok jelentek meg, akiknek a viselkedése viszont kínai kategóriák szerint nem leírható. A Mao alatt erőltetett egykézés generációja lassan annyi idős, hogy már a kínai politikában is számba jön (ahol ugye a hatvanéves politikusok a lobogó sörényű ifjú csikók) és közben az élet más területein is ők a többség. A negyvenéves kínaiak egész élete már Teng reformjai után telt, míg a harmincévesek már a gazdag és lélegzetelállító tempóban fejlődő városok gyermekei.
Az ingatlanpiaci válság már a megjelenő individualizmus egyik tünete, a gyors személyes vagyonszerzés iránti vágy, az önzés és a kapzsiság tudnak ilyen buborékokat csinálni, semmi más. Ennek pedig előbb-utóbb lesz politikai dimenziója is, akárhány millió évre hosszabbítja meg magát Xi a kongresszuson.
A gazdasági dimenziója az lenne, hogy megjelennek a tőkés gazdaság gondjai, egy ideológiailag “kommunista” (lábjegyzet, valójában ezek tényleg nem kommunisták, vagy legalábbis egyfajta sajátos kínai értelemben azok) országban. Ezt éppen igyekszik az ottani kormány szabályozási eszközökkel elnyomni, ez még soha, sehol nem sikerült.
Ezek valóban lelassítják Kínát, viszont szerintem azt gondolni, hogy ez a Nyugatnak megnyugtató lenne, tévedés. Valóban, enyhül az energiaéhség, ez megköti az olaj- és gáztermelő országok kezét valamennyire.
Ugyanakkor viszont a belső gondokat nagyon gyakran szokták előbb kardcsörtetéssel, aztán nyílt háborúzással levezetni. A kínai fegyveres erőkkel foglalkozó oldalak évek óta tele vannak az erőltetett ütemű kínai fegyverkezéssel. Az egyes fegyverrendszerekről azt írják szinte mindenhol, hogy gyengébbek, mint a nyugati konkurencia, bár azzal kapcsolatban már megoszlanak a vélemények, hogy mennyiel gyengébbek, van-e ok lenézni őket. Valószínűleg nincs, már csak azért sem, mert iszonyatos tempóban építik őket.
Kínai hatalmi ambíciói finoman szólva a nehezen megfejthető kategóriába tartoznak. Sokat írnak világhatalmi törekvésekről, ám a haditengerészetük jellemzően olyan hajókból áll, amely nem alkalmas hódító háborúra vagy az amerikai “force projection-re”. Jellemzően más hajók és repülők ellen hatékony. A szárazföldi haderejük nagy, de Kínának természetes határai vannak, óriási sivatagok és hat-nyolcezer méteres hegyek formájában. Azokon túl ráadásul a legtöbb helyen elmaradott területek következnek.
Így ez a felduzzasztott erő egy egyszerű kérdésre redukálódik: Tajvanra. Egy gyengélkedő nagyhatalom, amelynek azonban az ipari kapacitása még pörög, és egy személyes nimbusszal is foglalkozni kénytelen vezetője van, valójában rendkívül veszélyes. Nem véletlenek a provokáció határát súroló vagy azt akár át is lépő amerikai erődemonstrációk. Világossá kell tenni Xi számára, hogy az otthoni társadalmi feszültségek és gazdasági gondok okozta frusztrációt nem vezetheti le hódító háborúban (igen, tisztában vagyok a kínai ideológiával, hogy ez szerintük nem az lenne) már csak azért sem, mert a Tajvanon folyó chipgyártás megsemmisítése aztán tényleg senkinek sem érdeke.
