1. Az állam ne avatkozzon be a gazdaságba, az újraelosztás (a mi adónkból) többet árt, mint használ. Az állam által kiosztott pénzt ugyanis valahonnan elveszik, és egyáltalán nem valószínű, hogy nem ott volt jobb helyen.
2. A keményen dolgozó német Kleinbürger adójából ne tessék a pomádészagú olasz (spanyol, görög, francia…) naplopókat támogatni!

Nos, ezek a kritikák önmagukban védhetőek, és alapesetben igazak is. Csakhogy a (gazdaság-)politikában elég ritka az “alapeset”, és a 100 éve nem látott súlyosságú világjárvány most különösen megkavarta a dolgokat.

1-es számú kritika

Ennek az alapja, hogy a pénz az egy véges erőforrás, amiből összességében nem lesz több, tehát az állam csak újraelosztani tudja azt, ami van. Ez nagyjából a XX. század elejéig volt igaz, amikor a kibocsátott papírpénznek még aranyfedezete kellett, hogy legyen (ún. aranystandard-rendszer). Ennek a rendszernek az a nagy hibája, hogy a gyors gazdasági növekedést nem követi az aranykészlet növekedése, tehát egy idő után pénzhiány alakul ki, ami pontosan a növekedést fékezi.

Ez különösen akkor hatalmas probléma, ha (mint most) a gazdaságot keresleti sokk éri – tehát nem az a gond, hogy nem tudunk eleget termelni, hanem hogy valamilyen oknál fogva nincs elég fizetőképes kereslet. Ekkor a termelők kénytelenek visszafogni a kínálatot, ami viszont tovább csökkenti a keresletet is (mivel kevesebb lesz a beruházás és több a munkanélküli). Ez könnyen átmehet deflációs spirálba, aminek a következményeit az 1929-33-as világválság idején láthattuk (40% körüli munkanélküliség, nyomor, a politika radikalizálódása, világháború).

Erre a problémára találta ki John Maynard Keynes azt a megoldást, hogy ilyen esetben lépjen be az állam a kereslet pótlására állami beruházásokkal és/vagy fogyasztásösztönzéssel (pl. munkanélküli segély fizetésével), amit eladósodással (ami az állam esetében gyakorlatilag pénznyomtatást jelent) finanszíroz. Ez természetesen jár bizonyos veszélyekkel (a túl sok pénz és magas államadósság inflációt okoz), de ez még mindig jobb, mint a defláció. Olyasmi ez, mint hogy az antibiotikumok nyakló nélküli zabálása sem kifejezetten egészséges, de a tüdőgyulladás még kevésbé az.

2-es számú kritika

A 2. pont sok mindenben összefügg az elsővel, némi gazdasági nacionalizmussal megspékelve. Viszont az Európai Unió létrehozásának a célja pontosan az volt, hogy a kontinens piacait egyesítve véget vessen az országok gyakran háborúba torkolló rivalizálásának. Ráadásul a XXI. századra az európai hatalmak már rég nem elég erősek hozzá, hogy az igazán nagyok (USA, Kína, Oroszország, India) egyre agresszívabb rivalizálásának ellenálljanak. Németország is kénytelen felismerni, hogy nemcsak a franciáknak (akik mellesleg a britek távozása után az EU egyetlen megmaradt katonai és atomnagyhatalma) és az olaszoknak (G7 tagország, nem véletlenül) van szüksége rájuk, hanem fordítva is. Akármilyen drága megfinanszírozni ezen országok talpraállítását, NEM megfinanszírozni még sokkal többe kerülhet. Németországnak is.