Mivel két sorban azt mondtuk, hogy a Mérce a baloldali populisták érveit hozza, úgy helyes, ha nemcsak kinyilatkoztatunk, hanem leírjuk, hogy miért nem értünk egyet a szabadkereskedelmi megállapodásokat elvető újbaloldali álláspontokkal.

A szabadkereskedelmi megállapodás egy szerződés, amelyet önmagában kritizálni pont annyi értelme van, mint egy adásvételi szerződést vagy egy atomerőművet. Adásvételi szerződésből is van olyan, amikor az ember jó áron vásárol egy lelkiismeretesen karbantartott használt autót, meg olyan is, amikor rásóznak egy romhalmazt. Az atomerőmű is lehet szakmailag jól felépített, biztonságosan működő, meg olyan is, ahol nem mondják meg mennyibe kerül és milyen számítások alapján van rá szükség.

A szabadkereskedelmi megállapodás szükségességét nagyban meghatározza a világpolitikai helyzet, amely a közelmúltban alaposan átalakult. A Trump-kormány politikája ugyanis az addigi euroatlanti szempontú kereskedelem helyett az EU-t kereskedelmi riválisként azonosítja, és így tesz gyakorlatilag mindenkivel. A történelem arra tanít minket, hogy a csökkenő gazdasági fölényüket erővel biztosítani akaró politika hosszú távon ritkán sikeres. Azonban ha hosszú távon Amerikának baja is lesz a dologból, rövid távon erre akkor is reagálni kell.

A kilencvenes éveket záró válságok, de főleg a 2008-as világválság óta egyébként is azt a korszakot éljük, amikor a világ minden táján valamilyen politikai eszközzel igyekeznek a korábban a piaci folyamatokat jobban érvényesülni engedő gazdaságirányítást megreformálni. Illetve másutt (Kínában) pedig küzdenek azzal, hogy a piaci folyamatokat hogyan lehet egy olyan ország politikájába integrálni, ahol az országot hagyományosan a közigazgatás (nevezzük mandarinnak vagy regionális párttitkárnak) vezeti. Az ilyen nagyívű politikai gazdaságirányítási folyamatok közé sorolható a nyugati jegybankok által végzett “quantitative easing” stimuláció, a drasztikus lépésekkel operáló és rövid távon a gondokat mindenképp orvosló japán abenomics (Abe Sinzó miniszterelnökről elnevezve) és Trump vámháborúja is.

Ebben a világgazdasági helyzetben két szempont válik fontossá. Az egyik az, hogy a korábbi nyugodt nagy mackóból aktívan mindenbe beleszóló amerikai gazdaságpolitika miatt olyan alternatívákat kell keresni, ahol kevésbé érvényesül Amerika ereje. Olyan csatornákat kell létrehozni, ahol pénz, áru, szolgáltatás anélkül tud áramolni, hogy az keresztülfolyna Amerikán.

Eljött az idő, amikor a politikailag sokközpontúvá vált világ gazdaságilag is azzá válik. Amerika nem véletlenül folytat kemény szankciós politikát, ugyanis észlelik, hogy egy-egy szabadkereskedelmi megállapodás még nem okoz gondot, nade sok ilyen megállapodás már oda vezet, hogy egy Kanada vagy egy EU nem feltétlenül az Amerikával konfrontálódás elkerülését állítja politikája középpontjába. Ennek oka az, hogy egy decentralizáltabb világban sok olyan szövetségese, kereskedelmi partnere van, akikkel közös érdekei vannak, és ha ezeket a közös érdekeket többen képviselik, ott Amerikának is kétszer meg kell gondolnia, hogy mit tesz és mit nem tesz.

(Zárójeles bekezdés: Az a Magyarország, amelynek a vétóját ignorálják az EU-ban, amelynek a külügyminiszterével egy napon fogadják a parlamenten kívüli ellenzék vezetőit Washingtonban, olyan kicsi porszem, hogy azt leírni is nehéz. Nézzük meg, hogy a brexit-folyamat során a magyarnál nagyságrenddel nagyobb és fontosabb brit gazdaságnak hány szabadkereskedelmi megállapodást sikerült létrehoznia. Nekünk ebben a folyamatban nem osztanak lapot. Migráncsügyben lehet vétózgatni, de ha Orbán ebbe belenyúlni merészelne, nemhogy megbutatják, de tán még le is lövetik. Más kérdés, hogy Orbán nem azért élt túl harminc évet az európai politikában, mert ezt nem tudja. Végre fog hajtani mindent, ahogy Berlinben megmondják neki. Mellesleg ezért nem lesz ő az európai populisták vezére.)

A másik szempont, hogy a világpolitika egyes centrumainak olyan megoldásokat kell találni a helyzetük biztosítására, amely a legjobban kihasználja a versenyelőnyüket. Ezt teszi Amerika akkor, amikor izmozik. Ezt teszi Kína akkor, amikor nagyon sok pénzből épít kereskedelmi útvonalakat, fejleszt logisztikai megoldásokat világszerte, hogy az óriási volumenű ipari termelését minden adminisztratív korlát ellenére teríteni tudja.

Felmerül a kérdés, hogy mi tud ebben a világversenyben az EU versenyelőnye lenni? Méretben nem vagyunk épp kicsik, ha az EU egyszerre mozdul, nem véletlenül szponzorál Putyin mindenkit, aki ezt hátráltatni igyekszik, Le Pen-től Salvinin át Orbánig. De az EU versenyelőnye nem ez.

Az EU versenyelőnye az, hogy szabad. Brüsszeli elnyomásról deliráló kormánypropagandánk közepette nehéz felidézni (bár már húsz éve is tanították minden jogi karon) hogy az EU nagyon pontosan meghatározott, több évtized joggyakorlatával, precedenseivel alátámasztott jogi eszközökkel biztosítja az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlását határain belül. Más területeken az EU döcögősen működik, de az EU a világ egyik legjobban kiérlelt szabadkereskedlmi övezete, amelynek zavarait folyamatosan, óriási politikai erőfeszítésekkel hárítják el és ezáltal fejlesztik. Ezeknek a megoldásoknak megtalálásában a német-francia bürokratikus hagyomány és kódex-alkotási képesség (lásd GDPR, a családjogot szabályozó “Brüsszel” rendeletek, az EU-n belüli kötelmi jogot szabályozó “Róma” rendeletek) ugyanúgy része, mint az Európai Bíróság “landmark” döntései, amelyek viszont az angol precedensjoghoz hasonlóan nyernek alkalmazást, és döntéseik veleje beépül később a kodifikált jogba.

Persze az EU nem a mennyország, a német, francia érdekek egy-egy ilyen döntésben vagy jogalkotási folyamatban könnyebben jutnak érvényre, mint mondjuk a magyar vagy a portugál érdekek. Azonban az EU utóbbi huszonöt éve arról az egyensúlykeresésről szól, amely ezt az aránytalanságot igyekszik tompítani. A maastrichti, nizzai, lisszaboni forduló után várhatóan az EP választások után újabb nekifutás következik, ahol megint megpróbálnak majd egy praktikusabb-működőképesebb EU-t csinálni, figyelembe véve a legújabb folyamatokat, és a “nagyfiúk” érdekeit egyaránt, ennek előkészületei a háttérben évek óta zajlanak.

Az EU-val kereskedés ezt tudja előnyként kínálni: a korrekt feltételeket, a joguralmat, a felelős pénzügypolitikát, a joguralom alapján működő szabályozókat. Ráadásul ezeknek itt már van egy nemzetállami érdekek felett működő, iszonyatosan bonyolult de nagyjából kiszámítható rendszere. Ezzel mindig, minden körülmények között egyszerűbb bánni, mint az innen nézve végtelen és feneketlen korrupciónak tűnő kínai guanxi-val és az amerikai lobbyinggel.

Végül, de nem utolsó sorban az EU politikai-gazdasági-jogi berendezkedésében elég és egyre növekvő szerepet kap a környezetvédelem és a fenntarthatóság. A sokak által a liberális métely kiindulópontjának tartott 1968-os mozgalom szellemi örökségeként ezeket ugyanis folyamatosan erős érdekcsoportok építik be a készülő európai jogszabályokba, csakúgy, mint a fogyasztóvédelmet. Más kérdés, hogy szerintem ehhez nemcsak a ‘68-as hagyománynak van köze, hanem a felvilágosult abszolutizmusnak is…

De nem üt ezen rést majd egy “EU-n felül álló” bírósági rendszer?

A kérdés összetett. Egyrészt látni kell, hogy a fentebb dicsőített EU, a korrektségnek ez a mennyországa bizony képes mocskos protekcionista dolgokat művelni. Ld. például környezetvédelmi szabványok. Nem véletlen az, hogy csak Európában környezetbarát a kisméretű de turbóval felhúzott teljesítményű motorral szerelt autó. Mit ad isten, ezeknek a bonyolult szerkezeteknek a gyártásához szükséges know-kow a francia és a német autógyáraknál van meg, és az EU meg olyan környezetvédelmi szabványokat csinál, hogy pont ezek tudják teljesíteni. Aztán Amerikában egy udvarias gyomorszájon rúgással tudatják az EU-val, hogy ha az EU-ban rúgásokat kap a Google és a Facebook, akkor bizony pontosan tudják Washingtonban is, hogy hova kell rúgni.

Ha tehát megnyílik a szabadkereskedelem lehetősége az EU-val, annak az az előnye, hogy hozzá lehet férni egy rengeteg tudást, rengeteg gazdag embert tartalmazó piachoz. Az EU-ban olyan kutatóintézetek, egyetemi laborok, ügyvédi irodák, piackutatók, környezetvédelmi lobbisták várják a befektetőket, akik segítségével az itteni piacra bevezetett termékek nagy valószínűséggel minimális változtatásokkal a világ összes piacán versenyképesek lesznek. Az EU-ban honos vállalkozások pedig partnerekre találnak ugyanilyen versenyképes termékeik exportjára a szabadkereskedelmi partner országokban.

Az aggály csak az tud lenni, hogy nade mi van, ha beindul egy olyan izmozás, mint amilyen az egymás alfelének rugdosása volt Google-VW fronton? A szabadkereskedelmi megállapodás révén óriási pénz fog megmozdulni minden irányban, és ez az óriási pénz szeretne egy olyan bírósági fórumot, mint amilyen az Európai Bíróság volt az EU hajnalán, amelyik szívbaj nélkül csapott oda a francia piákat kitiltani akaró Németországnak, az autógyárait az “adólóerők” intézményével védeni próbáló Franciaországnak.

Szónoki kérdés: ennyire fontosak a bíróságok?

Igen ennyire. A politikai beavatkozás a gazdaságba ugyanis szinte mindig a jog eszközeivel történik. Egy jó és független bíróság arra garancia, hogy nem kell különutakat járni. Magyarországon ilyen nem működik, ezért is annyira torz a Magyarországra áramló tőke szerkezete. Tudják, hogy ha valaki Orbánnal megállapodik és milliárdokat hoz, az immunitást élvez, míg aki csak tíz-százmilliókat fektetne be, annak szembe kell nézni a kormányhű és egyébként is szétvert bürokráciával, majd pedig a hamarosan felálló csinovnyik-bírósággal, míg a maradék bíróságok szétverésén Handó Tünde és hivatala munkálkodik szorgosan.

Azok a helyek, ahol jó bíróságok működnek, azok jellemzően hamarosan regionális központokká alakulnak. Nem véletlenül, hogy a magyar kereskedelmi választottbíróságot inkább hanyagolják, a bécsit inkább szeretik. A londoni law industry is azért nőt akkorára, mert az ott összpontosuló tőkepiaci szereplők szerették, ha a vitáikat az angol bíróság igazította el, amelyik gyorsan és profin ítélkezik, és úgy van vele, hogy a mindenféle mellékes politikai, társadalmi kérdések nélkül, a felek vitáját az elévitt körülmények alapján el tudja dönteni. Hasonló okokból volt népszerű a hongkongi bíróság is.

A választottbíróság egy olyan intézmény, amely lehetővé teszi, hogy ne kelljen keresni egy olyan bíróságot, amelyik nem függ a helyi (vagy más, ld. még a magyar Kúria tevékenysége az osztrák bankok érdekében) kormánytól, ismeri a jogot és az ügy tárgyát is.

A választottbíróság lehet eseti vagy állandó. Állandó akkor, ha van neki székháza, szervezete és eljárásrendje, és egy csoport bírából választhatnak az ügyfelek. Az esetinél mindent maguk alakítanak ki a per előtt. Persze az eseti is úgy működik ám, hogy vannak már nemzetközi szabványok (ICSID, UNCITRAL és társai) amely alapján egy eseti választottbírósági ítélet is tud olyan lenni, hogy azt a világ legtöbb országában (a megfelelő egyezményekben részes országokban) elfogadják, mint bírósági ítéletet.

A szempont, amely alapján megítélhetjük az ICS-t, az nem más, mint hogy mennyire áll ez tényleg az EU joga felett?

Ha utánaolvasunk, azt találjuk, hogy az EU-nak eleve lesz olyan joga, hogy belépjen a tagállam helyére, ha úgy látja, hogy a jogvita európai jelentőségű kérdést érint. Persze ezt lehet úgy interpretálni, hogy az EU majd ledug dolgokat a tagállamok torkán, de úgy is, hogy az Orbánhoz hasonló, kilóra megvehető államok nem mehetnek oda pert veszíteni és ezzel precedenst teremteni európai jelentőségű kérdésekben.

Ráadásul az eljárásrendje is úgy néz ki, hogy a választottbíróságokra világszerte jellemző közrendi klauzulák benne lesznek. Ez azt jelenti, hogy az állami szereplő olyan aktusai, melyek az adott állam társadalmi berendezkedését, kulturális, környezetvédelmi értékeit védik, nem támadhatók ilyen bíróság előtt. Főleg, ha ezek átláthatók és előre ismertek…vagyis ezektől kultúrországoknak, ahol nem minősítgetnek át naponta dolgokat természetvédelmi vagy kulturális érték szempontjából, nem kell félni. Ahol olyan kormány van, hogy de…ott igen.

Mi itt a Múzsánál nem foglalkoztunk két évet azzal, hogy részleteiben is elemezzük a nemzetközi szerződéseket, amelyek ennek az alapját képezik. Az Európai Bíróság pont ennyi időt töltött ezzel a 2017-ben felmerült vallon kifogás óta. Talán kicsit egyszerű ezt úgy interpretálni, hogy az EU lefeküdt a befektetőbarát nemzetközi bíróságnak. Ja nyilván annak, ahova a bírák felét eleve ő delegálja. Lehet, hogy Panamajacknak volt igaza és ezt két sorban kellett volna elintézni…