A rövid válasz: igen. A hosszú is az, hogy igen, de vannak árnyalatok.
A dolog áttekintéséhez először tisztázzunk pár alapfogalmat. Itt most kizárólag olyan fegyerekről fogok beszélni, ahol nagyon gyorsan lejátszódó maghasadás (hagyományos atombombák) vagy fúzió (hidrogénbombák) adják a pusztító erőt és hivatalos állami hadviselő fél használja őket. Nem fogok beszélni a piszkos bombákról, ahol a robbanást hagyományos robbanóanyag okozza, de a bomba sugárzó anyagot is tartalmaz, és ez szóródik szét.
Szintén kihagyjuk a neutronbombát, ami bizonyos elméletek szerint megvalósítható, hivatalos, létező, hadrendben álló változatról nem tudunk. Ez egyébként kizárólag az élőlényeket pusztítaná sugárzással. Szintén nem tárgyaljuk a “hiányzó bombákat”. Az atombomba közel nyolcvanéves történetében minden atomhatalomnak van már leltárhiánya, olyan bombák, robbanófejek, amelyekről egyszerűen nincs megbízható adat, hogy hova lettek. Lehetetlen felbecsülni, hogy kinél van ilyen.
Az atomfegyvereket megkülönböztetjük bevetésük célja szerint. Ilyen szempontból lehet az atomfegyver stratégiai vagy taktikai. A stratégiai atomfegyver célja az ellenséges ország megbénítása vagy elpusztítása. A taktikai atomfegyver célja az ellenséges hadsereg valamelyik egységének, állásának leküzdése, hadműveletének megakadályozása.
Végül megkülönböztetjük bevetésük módja szerint. Eszerint vannak szabad esésű atombombák, rövid hatóságú rakéta vagy robotrepülő (ezek lehetnek földi, égi, vízi indításúak) segítségével bevetett atombombák, tüzérségi eszközzel bevetett atombombák és végül a nagy hatótávolságú rakétával (ICBM: Intercontinental Ballistic Missile) bevetett bombák.
A kard és a pajzs örök vetélkedése jelen van az atomfegyvereknél is. Ehhez mindenütt részletesen kidolgozott katonai doktrína kapcsolódik. A stratégiai atomfegyverek eleinte interkontinentális nehézbombázó repülőket és azokról indított rakétákat vagy ledobott bombákat jelentettek. Ezek eleinte lassúak voltak (B-52, Tu-95) majd mindkét oldalon megjelentek a gyorsabb gépek (B-58, Tu-22, B-1, Tu-160) illetve amerikai részről a “lopakodó” bombázók is. (Kihagytam egy sor érdekes francia és angol repülőt).
Ekkoriban az atomháborús védekező doktrína nagyon egyszerű volt: le kell lőni az atombombázókat. Erre mindkét szuperhatalom külön szervezetet (USA: NORAD, SZU: PVO) működtetett, kiterjedt radarhálózattal, légvédelmi rakétákkal és specializált vadászgépekkel, azokon specializált rakétákkal, amelyek között olyan is volt, amely maga is atomtöltettel rendelkezett.
A következő fejlődési lépcső a rakétatechnológia fejlődése lett. (Wernher von Braun, Koroljov, Jangel és más tudósok munkája nyomán, von Braunról Tom Lehrer alábbi kis dalát ajánlom mindenkinek https://www.youtube.com/watch?v=TjDEsGZLbio). Ez teljesen megváltoztatta az atomháborúról alkotott elképzeléseket. Ugyanis a közeledő repülőgépek elleni védekezést a II. Világháborúban mindenki nagyon jól megtanulta, a világ összes tisztképző akadémiáján tanítják, megfelelő ipari és humán erőforrások birtokában lehet arra tervezni, hogy nem fog eljutni az atomtöltet a rendelkezési helyére.
A tömegesen és messziről indítható rakéták megjelenésével ez megváltozott.
Amióta ezek az atombomba fő hordozói, mindenkinek számolni kell azzal, hogy márpedig néhány mindenképp célba fog jutni, akármilyen ügyes is a légvédelem.
A rakéta mellett a másik, máig ható trend a miniatürizáció volt. Az első atombombák böszme nagy tartályok voltak, modern utódaik szinte csak a rájuk írt figyelmeztetésekben különböznek egy hétköznapi bombától. Ez kihatott a stratégiai és a taktikai atomfegyverekre egyaránt. A stratégiai fegyvereknél, amelyek mára tehát főleg interkontinentális ballisztikus rakéták, megjelentek az úgynevezett MIRV-ek (Multiple Independent Return Vehicle) vagyis az olyan robbanófejek, amelyek több kisebb egységre (akár tucatnyira) válnak szét, amelyek önállóan irányítják magukat célra. Így pl. egy Moszkvára kilőtt rakéta nem egy nagyot robban hanem nyolc “kicsit”, a főbb pályaudvarokat, a Kremlt, erőműveket, tévéadót stb. kiiktatva. Ugyanez az amerikai keleti partot eltaláló rakétákkal.
A taktika fegyvereknél ha lehet még ijesztőbb a változás: megjelentek olyan kisméretű atombombák, amelyek akár a nagyobb ágyúkból is kilőhetőek, és “csak” 1-2 kilotonnás erővel bírnak. Ez tehát 1-2000 tonna TNT robbanóerejének megfelelő. Összehasonlításul a fél Bejrútot letaroló 2020-as robbanás, ahol egy hajórakomány műtrágya robbant fel, az kb. 1 kilotonna TNT-nek felelt meg. Képzeljünk el egy üteget, hat ágyúval, mindegyikhez málházva 2-3 “malac” amelyik ekkorát pukkan. Komplett támadó hadseregeket lehet ezzel a föld színéről eltüntetni. De egyébként létezett 10-20 tonnányi TNT erejével bíró atomtöltet is.
Hogyan reagált erre a védelmi doktrína?
Stratégiai vonalon megjelent a kölcsönös elrettentés elve. Ez lényegében azt jelenti, hogy minden atomhatalom annyira fejlett, hogy az ellenséges rakétaindítást azonnal észleli, és olyan jól működő rendszereket üzemeltet, hogy 1) lesz ideje megvédeni a vezetését (ezért van nagyon ritkán pl. az amerikai elnök és alelnök egy helyen) 2 el tudja indítani a maga rakétáit. Röviden: aki megnyomja a piros gombot, az saját magát is megöli ezzel.
A kölcsönös elrettentés végletekig kidolgozott és túlbiztosított harceljárásokat jelent. Pl. egymás rakétahordozó tengeralattjáróit igyekeznek vadásztengeralattjáróval követni, hogy ha a “boomerek” rakétát próbálnak indítani, kapjanak egy torpedót. Egymás rakétasilóira pedig folyamatosan vannak rakéták irányozva.
A kölcsönös elrettentés olyan szempontból sikeres volt, hogy hacsak nem nagyon-nagyon őrült valamelyik oldal, nem kell a stratégiai fegyverek indításától tartani, mert mindenki tudja, hogy az ellenséget vagy elpusztítja vagy nem, de saját magát teljesen biztosan.
Az igazi gond a jelenlegi helyzetben a taktikai fegyverekkel van.
Itt ugyanis nem működik olyan jól a kölcsönös elrettentés. A bevetés nem úgy működik hogy a fészkes Wyomingból vagy a még fészkesebb Szibériából fellövik a rakétát, érzékeli a műhold, a radar, a szeizmográf, becsapódás témínusz 34 perc és le lehet zongorázni a komplett ellenlépés sorozatot.
Itt egyszer csak az egyik Iszkander, Kalibr, GMLRS, Tomahawk nem 500 kiló TNT-t hoz, hanem 10000 tonna TNT-t. Erre annyi a katonai doktrína, hogy well, aki ott van, az bizony hősi halott, a következő hullámban pedig olyan tankok jönnek, amivel viszonylag épségben át lehet kelni az atomcsapás utáni harcmezőn.
Erre annyi védekezés van, hogy az ilyen fegyverekkel bíró hatalmak már egy ideje kölcsönösen csökkentik a számukat, és gyakran megígérik egymásnak, hogy nem fognak hülyeséget csinálni.
Félni tehát Ukrajnában nem egy “nukleáris téltől” kell hanem attól, hogy Putyin 1-2 helyen egy ilyen kisebb fegyvert vet be. Ez is tízezreket ölhet meg és komplett megyéket tehet lakhatatlanná azért. A baj az, hogy a hagyományos elrettentés ebben az esetben nem működik. Ilyen szempontból még szerencsés is a mozgósítás, bár aki olyan hülye, hogy atomot vet be, azt pont nem érdekli, hogy a sajátjaiból is hősi halottat csinál.
A dolog ellen persze szól sok minden.
Egyrészt nem tudni, hogy az orosz atomarzenál pont milyen állapotban van. Az oroszok hónapok óta postahivatalokat, lakótelepi négyelemeteseket és lakatosműhelyeket lőnek azokkal a rakétákkal, amelyek a taktikai atomfegyverek fő hordozói. Nem tudni, hogy pontosan mennyi és milyen állapotban van még, az elég biztosnak tűnik, hogy a szankciók nyomán az újak gyártása nagyon lelassult vagy meg is szűnt.
Kétséges a parancsnoki láncolat épsége, nemcsak abból a szempontból, hogy végrehajtják-e a parancsot, hanem hogy nem szólnak-e az ellenségnek, hogy gyerekek kiadtunk a raktárból három fejet, jövő szerdára kiér a frontra. Biztosak lehetünk benne, hogy minden, orosz területen jelen levő nyugati kémszervezet fő feladata jelenleg ennek a figyelése.
Nem kétséges, hanem kb. biztos, hogy egy orosz atomtámadást követően Lengyelország bejelentené, hogy az ukrán légtér biztonságát a Dnyepr-ig garantálja, annak érdekében, hogy Rzeszow vagy Krakkó ne kapjon bombát. Ezzel egyrészt belép a háborúba, másrészt a lengyel F-16-ok megjelenésével mindenkinek kuss van, aki repülni akar azon a területen. Garantálható Kalinyingrád teljes blokádja is, ami néhány hét alatt a város kiéheztetéséhez vezet.
Vagyis én úgy gondolom, hogy az atombomba bevetése nem elijesztené Ukrajna támogatóit, hanem olyan eszkalációt okozna, ami Putyinnak nagyon-nagyon ártana. Minden olyan cég vagy ország, amely eddig szóba állt velük, azonnal és mindent befagyasztana. Igen, Kína is. Emlékszkünk a hatvanas évekbeli orosz-kínai határvillongásokra, amikor pusmogás szintjén terjedt, hogy az oroszok állítólag atomot is bevetettek. Kína nagyon nem örülne az orosz atom éles bevetésének. Röviden: Putyin azon komoly atomhatalmak köréből akik nem fenyegetőznek az atommal, átsorolná Oroszországot azon atomhatalmak közé, akik veszélyesek és akikkel mindenki csak a legszükségesebb mértékben érintkezik.
Ezek azonban mind racionális érvek, és itt leginkább a gond, hogy Putyin lépései jó ideje teljesen irracionálisak, és nem lehet őket a szokásos “ti nem értitek azt a Nagy Tudományt, hogy ez egy kultúrnép, ahol Rosztropovics csellózik, arany kiskanállal eszik a kaviárt, miközben köpőcsésze van az operaház folyosóján és kézzel nyúlnak az uborkásüvegbe” érvrendszerrel se megmagyarázni. Nem, ez már egy ideje nem a “sajátos orosz logika” hanem a logika teljes hiánya, ami megy. És elég egy irracionális döntés nyomán, egy támadásnak sikerülni, hogy nagyon nagy baj legyen. Ésszerűen gondolkodva nincs gond. Csak hát ésszerűen gondolkodva Putyin nem támadta volna meg Ukrajnát…
