Ennek a pozíciónak volt például látványos haszonélvezője a balatoni turizmus (ahol az NDK-sok találkozni tudtak a nyugati rokonokkal), de ennek volt köszönhető a magyar IMF-tagság (és a 80-as években az életszínvonal fenntartását lehetővé tevő nyugati kölcsönök) valamint az ország méretét jelentősen meghaladó diplomáciai súly is.
“Híd” szerep
A rendszerváltás utáni első kormányok is mind abban reménykedtek, hogy erre a “híd” szerepre építve Magyarország egyfajta közép-európai Szingapúrrá válhat, kezdve Demszky tervétől Budapest nemzetközi pénzügyi központtá fejlesztésére, egészen Torgyán doktor tajvani diplomáciai próbálkozásáig. Azonban már a 90-es évek második felére kiderült, hogy ezek minden realitást nélkülöző vágyálmok. Egyszerűen azért, mert miután az egész volt keleti blokk felszabadult, Magyarország már nem volt a viszonylagos nyitottság szigete a zárt KGST-piacokon.
Privatizáció
Ekkor kellett (volna) megérteni, hogy a jó magyaros fifikából és a hozzáadott érték nélküli kereskedésből már nem lehet megélni. Ez mondjuk részlegesen meg is történt, konkrétan a Bokros-féle megaprivatizáció és a külföldi termelő beruházások Magyarországra csábítása révén. Ezt a politikát az első, majd a második Orbán-kormány is folytatta, az utóbbi jócskán profitálva az EU fejlesztési támogatásaiból is.
Konkurencia
Azonban már a 2000-es évek közepétől látszott, hogy a többi kelet-közép-európai ország (főként a visegrádiak, de később már Románia is) egyre nagyobb konkurrenciát támasztanak Magyarország tőkevonzó képességének. Különösen Lengyelország, amely a maga 40 milliós piacával és vállalkozásbarát gazdaságpolitikájával gyorsan elfoglalta a miáltalunk áhított “Közép-Európa üzleti centruma” helyet.
“Kelet-nyugati közvetítő”
Leginkább ezért látta úgy Orbán, hogy ideje felmelegíteni a kádári idők “kelet-nyugati közvetítő” szerepkörét, különösen hogy a 2010-es években több keleti hatalom (Kína, Oroszország, Törökország) gazdaságilag erősen felívelő pályán volt, és úgy tűnt, maguk alá gyűrhetik a 2008-as válságban meggyengült Nyugatot. Azonban csakúgy, mint az 1980-as években, ezeknek az országoknak az érdeklődése nem elsősorban gazdasági, hanem politikai jellegű volt. Ők a Magyarországgal ápolt kapcsolatokban leginkább az ellentábor fellázításának a lehetőségét látták (ahogy a Nyugat is tette annak idején), ami azzal járt, hogy Orbán kénytelen volt egyre inkább szembehelyezkedni az EU és NATO mainstreammel, miközben a valóban jelentős üzleteket nem velünk, hanem a nyugat-európai nagyhatalmakkal kötötték.
Sajnos a tény az, hogy jelenleg Magyarország nem tud semmi olyan előnyt felmutatni, ami igazi kereskedelmi központ szerepére predesztinálná; nincs tengerünk, nincs fejlett és nemzetközileg elismert jogrendszerünk, nincs nagy mennyiségben képzett, világnyelveket beszélő munkaerőnk, nincs jelentős méretű és vásárlóerejű belső piacunk, nincsenek értékes nyersanyagaink, stb. Kizárólag EU-tagországként vagyunk érdekesek, jó logisztikai elhelyezkedéssel és olcsó (ám nem túl képzett) munkaerővel.
Valamint kilóra megvehető kormánnyal, ami pl Kína szempontjából előny lehet, de ez az út nem Szingapúr, hanem inkább Üzbegisztán irányába vezet.
