A második világháború történetéből lehet ismerős a katlancsata fogalma. Ilyen akkor alakult ki, amikor a támadó fél (eleinte a németek, aztán a szovjetek) két szélen gyorsabban előretört, a két előretörő ék találkozott, így bekerítette, katlanba zárta az ellenséget, akire aztán az utánpótlástól elzárva lassú pusztulás várt. A katlanból általában a hátország felé, jelentős veszteségek árán lehetett kitörni, és jó pár száz kilométer hátrálás árán lehetett újra kiegyenesíteni az arcvonalat.
Az oroszok “most már a Donbaszra koncentrálunk” kommunikációja arra utal, hogy rájöttek, hogy elszalasztották a katlan kialakításának esélyét. Ukrajna térképére pilantva azt láthatjuk, hogy a Dnyepr folyót átlépve és a nyugati partján dél és észak felé támadva, Kelet-Ukrajnát le lehet választani Nyugat-Ukrajnáról. Ebben az esetben, mindenki aki keleten maradt, előbb-utóbb vereséget szendved, hiszen a hadműveleti területet minden irányból oroszok veszik körbe.
Ebben az esetben viszont Herszonból nem Mikolajiv és onnan Odessza felé kell támadni és Kijev ostroma és szénné ágyúzása helyett is elsősorban arra kell törekedni, hogy valahol Cserkaszi vagy Kremencsuk táján összeérjen a két offenzíva.
Persze ez messze nem ilyen egyszerű, két okból. Az egyik, hogy az ukránokat logisztikával is át kell karolni, vagyis szinte az utolsó pillanatig egy óriási kerülőúton kell mindent a katonák után vinni. Ezt a világ legjobb logisztikájával bíró amerikai hadsereg se biztos hogy meg tudná csinálni. Ehhez biztosítani kell a vasutakat szabotázs ellen, ezerszám kell megbízható teherautó. Illetve, ahogyan azt a twitteren Trent Telenko (aki a hosszú konvojos posztokat írta) kifejtette: raklap és targonca. Az amerikaiak megtanulták Vietnamban, hogy anyagmozgatás a hadseregnél sem megy úgy, hogy a bakák majd lepakolnak. Nem. A hátországban minden raklapra, az előretolt logisztikai pontokon meg villással csak lekapják a teherautóról, amely így tud még egyet fordulni, duplázva az anyagmozgatási kapacitást.
De még a világ legjobb logisztikája is kevés, ha túl hosszúak a vonalak, ugyanis a hosszú vonalakon nagyon hosszú támadási felületek vannak, könnyű “oldalba kapni” az ellenséget. Ukrajnában az is kiderült, hogy a legutolsó vasúti csomóponttól 100 km-re már az oroszok tarthatatlanul messze vannak. A villámháborúban annyi ráció mindenképpen volt, hogy vasúti csomópontokat ért volna el, dehát a villámháború lényege pont az, hogy a hirtelen és váratlan támadástól egy akár erős ellenség is összeomlik.
Az orosz támadás az ukránok számára nem volt váratlan. Nyilvánvaló mára, hogy bőségesen kaptak amerikai információt és alighanem saját maguk is dolgoztak az ügyön. A kezdeti orosz légicsapások nem semmisítették meg az ukrán légierőt, légvédelmet, parancsnoki struktúrát. Ennek két oka tud lenni: az oroszok nem jól lőttek, illetve hogy ezek a dolgok nem ott voltak, ahova az oroszok lőttek. Ehhez az kell, hogy az ukránok ismerjék az orosz haditervet…
Mára az oroszok ott tartanak, hogy a déli és az északi támadási irány is megrekedt, átkarolásról szó sincs, frontális háború van a Donbasz vidéken. Ez azonban az ukránoknak távolról sem jelent győzelmet.
Az ukrán hadsereg világklasszis teljesítményt mutatott a mobil védekezésben, vagyis abban, hogy az ellenségtől elszakadtak, nem vállaltak fel felőrlő csatákat, hanem az elszakadás után visszatámadtak valahol máshol, főleg ott ahol az orosz támadók érzékeny pontjai voltak. Támadták az üzemanyag-, lőszer-, élelmiszer utánpótlást és a vezetési pontokat. Nagy hangsúlyt fektettek tábornokok és főtisztek kiiktatására, gyengítve ezzel a taktikai koordinációt.
Mára azonban a feladatuk megváltozott. A sokadik orosz újrapróbálkozás fullad ki a széleken, és a szélek új funkciót kaptak: erőket kötnek le. Az oroszok ágyúznak amit csak tudnak. Az ágyúlőszer olcsó, eljut a frontra ami eljut, elakad a sárban ami elakad, tök mindegy. A tábori tüzérség funkciója a csatatér mozgásainak tűztámogatása (ezt jobban kifejezi az angol nevük: field artillery) lenne, nem pedig az, hogy falvakat és városokat lőjenek éjszakánként. Ez azért van, hogy kelljen oda erő, amely próbálja az ágyúkat lőtávolon kívülre szorítani.
Az ukránok távolról sincsenek könnyű helyzetben, főleg nem nyerték meg a háborút. Az olyan statikus hadviselés, ahol faluról-falura kell hátrébb szorítani az akármennyire meggyengült és rosszul ellátott ellenséget, teljesen más, mint lesből megtámadni az utánpótlást. Sok olyan művelet van amikor házakba vagy más fedezékekbe behúzódott ellenséggel kell hosszú tűzharcot vívni. Fogy a katona, fogy a lőszer. Lehetséges felszámolni az orosz pozíciókat a szárnyakon, azonban ez nem megy hamar, ez még többheti véres és lassú harc, miközben tartani kell a frontot középen.
Ez az a fázisa a háborúnak, amikor az ukrán haderőnek nem elég bátrabbnak, vitézebbnek, jobban vezetettnek lennie. Erősebbnek is kell lenni és itt vannak kérdőjelek. Vietnámban masszív bombázóhadjáratok mozdították ki az ilyen patthelyzetkből a feleket, itt erre szerencsére nincs lehetőség. Viszont ha Ukrajna nyugati szövetségesei nem akarnak elhúzódó háborút, akkor fokozni kell az ukránoknak adott katonai segítséget, ami nagyon nehéz feladat lesz az eszkalációs fenyegetés miatt. De az oroszok ellen védekezni lehet Javelin és Stinger rakétákkal meg kiskaliberű fegyverekkel. A kiszorításukhoz viszont kell a tűzerő és a jármű. Ráadásul ezek – és személyzetük – a háborúban fogyóeszköznek számítanak. De az állásaiból bármilyen haderőt gyorsan kivetni csak hatékony tűztámogatással lehet, és erre való eszközökből az ukránoknak nincsen sok. Előbb-utóbb adni kell nekik ágyúkat, légvédelmi rakétákat, ilyesmit. Ha nem teszik, még két hónap múlva is az lesz, hogy Nyizsnj Bazmygih (600 lakosú falu a Donyeck felé menő országúttól 24 km-re délnyugatra) visszafoglalása lesz a napi siker. Persze az oroszok ebbe is ki tudnak fulladni, mint ahogy az offenzívába is kifulladtak. Csak ebbe az ukránok is. A nyugat feladata tehát az, hogy nem látványosan de folyamatosan növelje az ukrán katonai erőt. Ha nem teszi, akkor Putyin olyan állóháborút alakíthat ki, aminek komoly nyugati következményei is lesznek.
