Az évnek ebben az időszakában szoktam rácsodálkozni a Kádár-nosztalgiára. Mármint arra, hogy vannak akik forró nosztalgiával emlékeznek a nyolcvanas évekre. Miért ilyenkor? Mert a lidlialdiban ilyenkor indulnak a karácsonyi kajaakciók. Mielőtt Matolcsy, Varga meg most legújabban Nagy megmentették a magyar gazdaságot, ez ment húsvét előtt is, de az mára nagyrészt leépült, mivel a magyarnak nincs pénze. A karácsonyi még megvan.
Egy kis életrajzi színes: a főiskolán, ahol anyukám a rendszerváltás környékén tanított (melyet aztán később igazgatott is) volt valaki, ha jól emlékszem takarítónéni, de ez már homályos, akinek a férje külföldre járós kamionsofőr volt. Ez még a Wáberer-szerű gigafurozó cégek előtt volt, ritka volt a külföldre járós sofőr. Na ez a sofőrné volt a főiskola csoki- kakaópor- és egyéb nyugatiélelmiszer-dílere. Ünnepek előtt a nagyságos (mert azért szocializus ide, egyenlőség oda, akkor is tudni lehetett, ki nagyságos és ki nem) munkatársak sorba álltak a Schogetten csokiért, a majdnem-Nesquikért és majdnem-Nutelláért. Nekem is sok karácsonyi csokim lett onnan.
Évekkel később, a Lidli sajátmárkás polcain láttam viszont ezeket a gyerekkori édességeket, vagyis a derék kamionsofőr nem csinált mást, mint az első osztrák/német boltban televásárolta a legolcsóbb kakaóval, csokival, miegymással az autót és itthon a felesége nyilván jó nagy haszonnal továbbadta. Miért is ne tette volna, nem volt alternatíva, és itthon senki se tudta, hogy a “Nutella” és a “Nutoka” között mi a különbség.
De említhetném idősebb nőrokonaimat, akik ma már a túlvilágon kávéznak és römiznek (egy időben ezért nekem kellett tudni römizni, ha épp ott voltam gyerekfelügyelve). Egyikük kapott az apám által a Pan-Am gépről elhozott, Pan-Am emblémás tasakos tejporból egy marékkal. Lányok összetrombitálva, kávé, porcelán, Pan-Am (igazi amerikai!) tejpor belekever, amerikai életérzés elárad, majd römi. Egy másik idősebb nőrokon majdnem elsírta magát, amikor anyukám hamburgert csinált neki. A nagyapám Bécsben ifjúkora német nevű cégeit fedezte fel az autó ablakán kinézve.
Vagyis pont akkor voltam gyerek, amikor a körülöttem levő felnőttek és öregek percről-percre örültek annak, hogy végre-végre nem csak a sok komcsi szart lehet megvenni. Hordták haza a gyereknek, amit ők gyerekként nem kaphattak meg. A most nosztalgikusan emlegetett, de azért kéthetente megbontva szerelendő szocialista kocsilegendák helyett jött bármi, ami nyugati volt, a csak keleti autókhoz értő öreg szerelőnk meg szép lassan bezárt.
Szépen körbeértünk azóta. Ma az ember elmehet a boltba, és főleg így ünnepek előtt válogatott finomságokat vehet. A spenótos-ricottás tortellini, a cheddar és a stilton sajt mellé adnak leveles tésztába töltött lazacot, pisztáciás szuflét és még a jóisten tudja hányféle ínyencséget.
Ehhez képest ilyenkor jönnek azok, akik “gyerekkoruk karácsonyait” sírják vissza, a sorbakapcsolós-leégős izzósorral, a szegényes boltokkal. Persze tudom, valójában senki se azt sírja vissza. Hanem a be nem tartott ígéretet. Annak az ígéretét hogy mi is a szolid, de azért karácsonykor lazacot és pisztáciaszuflét evő, görögbe’ nyaraló nép leszünk. Nem lettünk.
Az elmúlt húsz év magyar politikája végig felírható ezen ígéret köré.
Az ezredforduló nyugatos Orbán Viktora és sok mögötte csoportosuló tehetség (akiknek jelentős része azóta már nemhogy elfeledett, de gyűlölt elemmé vált). Medgyessy és a szocik osztogatásai, hogy a magyar ha hitelből is de úgy érezze, az ígéret ím beváltatott. Gyurcsány kiszivárgott elszólása, amelyben nem az elszólás volt a lényeg, hanem az, hogy nagyon sok, akkor 40-50 éves embernek lett világos, hogy az élete kamu és valójában tapodtat se haladt. A NER folyamatosan épülő nyugatellenessége, a fingszagú kereszténydemokrácia térnyerése, amely egyre súlyosodó gazdasági gondok közepette csak arra tud építeni, hogy bezzeg mi világhírűek vagyunk. Jobbak, jobban a Hagyományos Értékekben gyökerezők, mint a Hanyatló Nyugat. Az a hanyatló nyugat, ahol 2022-24 mint nehezebb évek fognak bekerülni az évkönyvönyvekbe, de semmiképp se az összeomlás éveiként.
Mi meg ülünk itt, ugyanúgy, mint 1988-ban, és nem tudjuk, hogy az összeomlás már megvolt, most van, vagy lesz ez még rosszabb is.
A nagy különbség, hogy ez most nem az egész országra vonatkozik. Akinek bármi köze van a nyitott gazdasághoz, az EU-hoz, annak ugyanúgy nehezebb évei vannak, mint a németeknek. A huszon-harmincéveseknek ugyanúgy nincs pénze lakásra, mint a német huszon-harmincéveseknek, de ha van jó állásuk, azért az éhenhalás is távoli.
Szétszakad az ország, és az igazi gondok ott következnek, ahol tényleg mindenki Orbán kegyelméből él. Ezek az emberek – mi mást tehetnének – hisznek. Hisznek abban, hogy talán nem fogják nagyon megszívni. Hisznek abban az emberben, aki ezt mondja nekik. Aki szerint minden rendben van, már csak kicsit kell kibírni. Aki azt hazudja nekik, hogy 20% infláció van, és próbálják nem észrevenni a boltban érezhető dupla akkora inflációt.
A ma politikája, legalábbis a NER részéről erre épül: haragudni mindenkire akinek akárcsak kicsit is sikerült. Haragudni a nyugatra, az EU-ra. Lázár János évről-évre elővett szólamai a nyugati kereskedelmi láncok kiszorításáról, azért tudnak sokaknál jól rezonálni, mert sokan szeretnének visszalépni a kezdő mezőre. Amikor még minden rendben volt. Valahol mélyen tudják, hogy a magyar állam nemhogy ilyen logisztikai hálózatokat nem tudna működtetni, hanem kb egy trafikot se lenne képes működtetni. De akkor is.
Harminc év arra volt elég, hogy az egykor a kamionsofőr által hazacsempészett áru ott van a polcon, az európai átlagbérekhez képest még olcsóbban is, mint harminc éve. Csak nincs pénzünk rá. Vágyik vissza az ország oda, amikor azt hitte, hogy lesz pénze rá. Nemcsak karácsonyra. Hanem mindig. És ki a hibás? Jó szokás szerint mindenki más.
Orbánék semmi mást nem csinálnak, mint pontosan mérik ennek az általános csalódottságnak és reménytelenség-érzésnek a megjelenési formáit. Yoda mester óta tudjuk, hogy a negatív érzelmek között könnyű az átjárás, így valójában nem is nagy mutatványt a félelmet gyűlöletté, az egzisztenciális szorongást elidegenedéssé konvertálni. Csak meg kell találni a gyűlölet napi célpontját. Ennek a próbálgatása folyamatos.
Figyeljük meg, hogy futottak két-három kört a nagykövethez látogató bírókkal, az túl elvont, léptek tovább. De mindig azt a közönséget keresik, aki lidliben a karácsonyi akciós sajtok előtt állva az Anikó sajtra emlékszik vissza, mivel akkor volt fiatal és nemcsalódott ember, amikor ő azt evett. Arra már nem emlékszik, hogy mekkora újdonság volt, amikor elkezdtek mozzarellát, meg rokfortot árulni. Igazából ő abból nem is evett sose (dehogynem).
Ennek persze demográfiai okai is vannak, a korfa elég nagy része az, aki 1989-ben 18-35 év között volt. A Ratkó-unokák közelednek az ötvenhez, és a Fidesznek elemi érdeke, hogy megnyerje őket annak, amit a hatvanas évek gyerekei már rutinszerűen művelnek: a bezárkózásnak, a minimális szolidaritással gyűlölködésnek. Ha sikerül, még tizenöt évre megvan a szavazóbázis. Aki meg nem ezt akarja csinálni, elmegy vagy rezervátumokba húzódik vissza.
Ha belegondolunk az ellenzék is ennek a foglya. Vegyük például a tényleg sokat dolgozó Hadházyt: olyan helyeket, eseményeket derít fel, ahol olyan dolgok derülnek ki, amelyekre haragudni kell. Vegyük a DK-t: ugyanazt a befeszült keménykedést akarják csinálni mint a fidesz, csak más előjellel. Mindenki a harag és a csalódottság piacán akar keresni. Felelősöket, elszámoltatandókat.
A kérdés az, hogy mikor és ki lesz képes hihetően azt mondani, hogy lehet olyan politikát csinálni, huzamosabban, amelynek a zászlójára nem az van írva, hogy “kurva anyád”. Nem tudom mikor és kinek lesz mersze megpróbálni egy fejlődő és mosolygó Magyarország ígéretével előállni. Elég nagy valószínűséggel kiröhögik, vagy mogorván letapossák. De mi van ha mégse?
