Másfél évtizeddel ezelőtt az öcsémmel utaztam a négyeshatospótló-buszon … négyeshatos-pótlóbuszon (…Széplábi, segíccség!), amikor az öcsém hirtelen elvesztette az eszméletét, elesett. Mindez egy kora délutáni csúcsforgalomban, körülöttünk úgy ötvenen. Hát megnyomtam a vészjelzőt, de azért a busz szépen ment tovább a megállóig. Ott fogtam a 75 kilogramnyi öcsémet és lecipeltem a buszról, elhelyeztem a flaszteren. Senki, de senki nem segített. Ezt követően derült ki, hogy chron betegségben szenved, aminek egyik következménye miatt nagyon súlyos állapotba került, ez volt az első markánsabb tünete.
Szombaton, a Pride napján a Petőfi híd alatt kihívtam a mentőt egy eszméletlen hajléktalanra. Később kiderült, bő másfél órája feküdt a napon, 35 fokos melegben. Körülötte nagyjából 30 ember, kamaszok, felnőttek. Nem először fordult elő velem hasonló. Átlag évente háromszor, négyszer intézkedek hasonló esetekben.
Maga a dinamika ismert (Zimbardonál lehet utánanézni, de ő is a “bystander-effektus” tovább gondolásával játszik). A jelenlévők számával arányosan nő a tehetetlenség, mert mindenki a másikra vár. Úgy gondolja, van nála rátermettebb, kompetensebb a csoportban, aki biztosan hatékonyabban tud segítséget nyújtani. Illetve úgy általában bármilyen szokatlan helyzetben nehezen exponáljuk magunkat. Pláne, ha kellemetlenséggel jár a dolog. Azzal jár. Meg kell nézni az illető pulzusát, légzését, meg kell próbálni felvenni vele a kontaktust valami módon. Hát hajléktalan esetében ez bizony tényleges kockázatokat is rejthet magában. A rossz hír, hogy adott esetben elsősegélynyújtásra is szükség lehet. Ezt szerencsére én eddig megúsztam, de nem mulasztanám el, ha szükséges lenne.
A cikkben szereplő szituáció pláne kellemetlen, mert itt határozottan konfrontálódni kell egy erőszakos személlyel. Ilyenkor a fenti hatások is erőteljesebben gátolják a cselekvést. Mégsem szerencsés hezitálni.
Sajnos az van, hogy te vagy a legkompetensebb személy, amikor gáz van, de amúgy sincs lehetőséged ilyenkor ezt mérlegelni. Nem alkalmas rá sem a hely, sem az idő. Egyszerűen cselekedni kell.
Nincs olyan valós, vagy elképzelt helyzet, amikor valaki legitimen berángathatja egy autóba a másikat, bántalmazhatja. Közbe kell lépni, ami persze félelmetesnek tűnik, de életet menthet. Általában azért az agresszor kizökken a szerepéből, a tétlen többiek körülötted pedig aktivizálni fogják magukat. Ezzel kapcsolatban is van tapasztalatom. Működik. Persze garancia nincs semmire, a pszichológia nem matematika. Kicsit hinni kell benne, hogy bejön a papírforma.
Most nem hibáztatnék senkit. Valaki eleve olyannak születik, vagy úgy szocializálódik, hogy cselekszik a hasonló helyzetekben, mások pedig másképp. Viszont az utóbbit is lehet tudatossággal korrigálni, de vannak erre tréningek is. Az említett pszichológus módszerét alkalmazza a Hősök Tere Alapítvány.
Érdemes ezzel foglalkozni, mert rettentően nagy szükség lenne arra, hogy legalább az ilyen esetekben megelőzhessünk tragédiákat.
