Előszöris: uborkaszezon van, aktuális politikai téma alig, olyan, a közvéleményt kevéssé érdeklő dolgok zajlanak csak mint az igazságszolgáltatás és a tudományos élet beszántása. Meg persze a NATO-csúcs, ahol az ember nem tudja, melyik műsort nézze: azt amelyikben a NATO terjeszkedni akar és tagjaitól kemény fellépést, erősebb fegyverkezést vár el, vagy azt a látványosabbat, amelyikben Trump égeti magát. Az, hogy ez konkrétan Magyarország biztonságáról is szól, nem éri el az ingerküszöböt.
Ilyenkor jön jól az ilyen műbalhé, amelynek alapja az alig leplezett, klasszikus bőrszín-rasszizmus. Nagyszerű átmozgató edzés, ahol a Mandiner péniszirigy kisjobber publicistáitól, a nagy öreg, még munkásőrként kezdett jobboldali megmondóembereken át a hűdenagyoneurópai balosokig és bulvárcelebekig mindenki mondhat valamit. Egészen a következő buszbalesetig, vagy földhöz csapott szurikátáig, vagy agyonvert nyugdíjasos rablásig, amikor majd lesz szép új téma.
De mi tudja beindítani a rasszizmust?
Az, hogy foci, vagy bármilyen más sport, mindenféle nemes és hasznos céljai mellett arra is való, hogy közösségek kiéljék benne igényüket a törzsi rivalizálásra. Ésszel a legtöbb ember azért felfogja, hogy a Fradika vagy az Újpest regionálisan is jelentéktelen focicsapatok, akik külön selejtezőben vívnak, más, ugyanilyen pocsék csapatokkal, hogy ki kaphatja majd a nagy pofont az első szembejövő középkategóriás európai csapattól. Illetve az is gondot okoz nekik, hogy simán vegyék az első akadályt is, random bosnyák, moldáv vagy luxemburgi csapat ellen.
Mégis, sokan határozzák meg magukat fradistaként, amivel persze semmi gond nincsen. Az ember alapvető igénye a közösséghez tartozás, legfeljebb abban van különbség, hogy milyen és mekkora közösséghez akar tartozni. A közösség sikerei egyéni boldogságot is okoznak, hiszen társas lényként az ember tudja, hogy ettől neki is jó lesz.
A sportcsapatok sikerei pedig pótszerek, a közösségi siker illúzióját adják annak is, aki az egészből csak a nézőtéren ordibálással veszi ki a részét. Győzelem esetén pedig legalább egyheti boldogságot adnak.
Magyarországon viszonylag kevés ilyen sikerélmény éri az embert, hiszen a vízilabdát meg néha a női kézilabdát és a hokit leszámítva kevés sikerélmény van. A foci öncélúvá vált már régen, nem sikert akar elérni, hanem a sikertelenség közepette akar jól megélni. Abban a modellben, ami nálunk van, a siker a nehezen feldolgozható rendkívüli történés.
Magyar emberként tehát ritkán adatik meg az az érzés, hogy az ember, akár értelmiségi mivoltából fakadó tartózkodásából kivetkőzve, félpucéron kiabáljon az utcán, hogy mi vagyunk a legnagyobb királyok.
Franciaországban meg van ilyen.
A franciák ugyanis a legnagyobb királyok. Simán olyan válogatott keretük van, hogy a kihagyott játékosokból összerakott csapat is eljutott volna a legjobb nyolcba, ha nem tovább. Ezen kívül pedig minden vébére kijut még 2-3 olyan ország Afrikából, melynek válogatottja úgy áll össze, hogy a fiúk 16 évesen felmérték, hogy a francia U16-18 csapatból az U21-be már nem fognak felkerülni és elfogadták annak az országnak a meghívóját, ahonnan a nagyapjuk lelépett.
Aki ezt valamiféle természetellenes barbárságnak tartja, annak ajánlom figyelmébe a magyar hokiválogatottat, ahol rendszeresen megfordulnak amerikás magyarok.
Nade, még mindig ott tartunk, hogy akkor most ez a sok szenegáli, marokkói, kameruni, algériai, és más afrikai eredetű gyerek ez most akkor igazi francia, vagy sem?
Lépjünk eggyel visszább: mi a fene közünk van nekünk ehhez?
Ha nem lennének igazi franciák, akkor minden bizonnyal nem adták volna rájuk a francia válogatott mezt, hanem hazazavarták volna őket Marokkóba, Algériába, Szenegálba stb. focizni. Nem tették meg. A francia futballszövetségben nincs kiírva az ajtó fölé, hogy ide csak fehér és katolikus fiúk jöhetnek be. Preferált nevek a Jean-Baptiste, Jean-Paul, Patrice, Francois stb.
Persze, vannak helyek, (említhető például az Athletic Bilbao csapata ahol, ha jól emlékszem, kötelező baszknak lenni) ahol ez elvárás.
A francia csapat nem ilyen, régebben sem volt ilyen. Nem volt ilyen akkor sem, amikor a vándorcigány családból jövő Eric Cantona, az olasz bevándorlók gyerekeként született Michel Platini, vagy a baszk Bixente Lizarazu játszott benne.
A franciáknak tehát úgy tűnik, megfelel az, hogy a bevándorlók alkossák a válogatottat. Ez egyébként természetes dolog, minden integráló országnál. Például Amerika sem emel szót az ellen, hogy a hadseregében tömegével szolgálnak első-második generációs bevándorlók. Win-win szituáció, hiszen Amerika kap katonát, a bevándorló meg a veterán státuszt, ami minden, állampolgárságot és identitást firtató kérdést rövid úton megválaszol. Franciaországban (és Belgiumban) is kiváló lehetőség a bevándorlónak az integrációs folyamat felgyorsulásához, ha nyer valamit a válogatottal. De így van ez Németországban a sok törökkel. De így volt ez Magyarországon is, ahol ha megnézzük a nagy pesti csapatok korai névsorait, akkor német, zsidó, szlovák játékosok tömkelegét látjuk, akik aztán nagyon gyorsan vér- és fajmagyarok lettek, amikor nyertek valamit.
Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy a válogatott játékosai tökéletesen egyenrangú franciák. Jelentős részük különböző gettókból származik, és hiába születtek francia állampolgárok gyerekeként Franciaországban, a társadalom olyan alsóbb rétegeiben élnek, akiket ér valamilyen negatív megkülönböztetés. Mint minden ilyen réteg tagjai, dolgoznak ezeknek a falaknak a lebontásán. Mint mindenütt, Franciaországban is vannak a folyamatnak ellenzői, és pár évente botrány a fociban vagy máshol az üvegplafonok és kvóták miatt. Az egész egy nagyon lassú, nagyon keserves integrációs folyamat része.
Ennek fontos lépése az, hogy az ébenfekete Pogba (Thuram, Desailly) ugyanolyan francia hős, mint a fehér Pavard (Desailly) vagy az arab Zidane. Lehetőséget ad bármilyen bőrszínű és vallású kisfiú-kislány számára, hogy francia idolt válasszon magának, és megtalálja az utat a maga többes identitású franciaságához, melynek része a Marseillaise éneklése az Elysée-palota lépcsőjén.
Látható tehát, hogy a francia válogatott tagjainak “igazi franciasága” nehéz kérdés, és nem lehet rá egyszerű választ adni. Hiba is volna olyan képet festeni, hogy Franciaországban mindenki felhőtlenül boldog attól, hogy egy csomó bevándorló van a csapatban. Viszont attól meg mindenki felhőtlenül boldog, hogy megnyerték a világbajnokságot.
Itt van a kutya elásva.
Mi nemhogy nem nyertük meg a világbajnokságot, nemhogy nem jut ki a B és a C csapatunk is más zászló alatt, hanem az elmúlt harminc évből egy olimpiai és egy EB részvételt tudunk felmutatni.
Kétségbeesetten próbálunk rácsimpaszkodni egy szomszédos ország sikerére és drukkolni nekik, mint a “mi kutyánk kölkeinek” ahogy azt a Miniszterelnök Úr is megmondta. A Miniszterelnök Úr azt nyilván nem mondta meg, hogy a százmilliárdos nagyságrendű pénzszórás után miért egy másik országnak kell drukkolni, dehát a Miniszterelnök Úrnak ilyen kérdéseket nem illik feltenni. Ha esetleg sikerül, majd boldog karácsonyt kíván.
A nagy horvátoknak drukkolás az nem más, mint vágyaink kivetítése. Az, hogy szeretnénk végre egy nagy menetelést bemutató csapathoz tartozni. Ahogy az egész ország hirtelen megszerette a vízilabdát a Kemény-csapatok győzelmei alkalmából. Csak tudat alatt persze tudjuk, hogy szép-szép a vízilabda, meg a női kézilabda, de a nagy dobás a futball. A horvátok ott dobnak nagyot, ahol mi szeretnénk. Aztán tragikus hősként kikapnak.
Mi meg feldolgozzuk a vereséget, ahogy szoktuk. Nem volt szerencsénk, mindenki ellenünk van, és végül: ezek csupa fekete meg arab bevándorló, nem is igazi francia csapat. Profi, importált színesbőrű gladiátorok játszottak nemeslelkű fehér sportemberek ellen (mondjuk nem tudom, hogy Paul Pogbától vagy Domagoj Vidától ijednék meg jobban, ha szembejönne éjjel az utcán) és ez csalás. A Nagy Francia Magyarellenes csalás, amely elkezdődött már Trianonban és most a horvátokra is lecsapott.
Vagyis ez az egész nem a franciákról mond el mindent, hanem rólunk. Kisebbrendűségi komplexusunkról, üldözési mániánkról, száz évnyi benyelt és feldolgozatlan nemzeti stresszről. És akkor jönnek a liberálisok, akik miatt még egy jóízűt n##rezni se lehet a meccsen.
