Nem csak kenyérrel él az ember, mondja a Biblia, így a mai túlélős poszt látszólag egymástól teljesen eltérő témákat kísérel meg feldolgozni. A favágás az egyik legalapvetőbb szükségletünket (meleg) hivatott kiszolgálni, míg az Art deco kiállítás meglátogatása inkább igénynek tűnik, mint szükségletnek, de az igényekről, a luxusról sem érdemes megfeledkezni, ha valamennyire elviselhető életet álmodunk magunknak.
[ihc-hide-content ihc_mb_type=”show” ihc_mb_who=”reg” ihc_mb_template=”1″ ]
A két téma abból a szempontból illeszthető össze, hogy az Art deco annak az életmódnak és korszaknak az egyik első állomását illusztrálja, aminek egyre inkább a végéhez közeledünk. A favágás, kemencébe gyújtás pedig szembe megy mindazzal, amire a huszadik század polgára vágyott, sőt, volt olyan szerencsés, hogy még ha rövid ideig is, de élvezhetett. Talán másoknak is beugrik a Poirot sorozat egyik jelenete, ahol a belga nyomozó a központi fűtést méltatja, de úgy általában elmondható róla, hogy szenvedélyesen rajong a kényelemért. A sorozatban látható design bútorok, kifogástalan szabású öltönyök, az autók, de még az épületek egy része is az Art deco korszakát varázsolja a néző elé. A favágás pedig, bár rendkívül szórakoztató, mégiscsak egy alapvető szükséglet kielégítésének van alárendelve.
Panama igazán kiváló könyvében (vegyétek, vigyétek) beszél arról a jólétről, amit a kapitalista gazdasági modell a huszadik századra lehetővé tett. Ennek egyik érdekes korszaka a két világháború közé tehető, hatása még az első világháború után pórul járt (gyakorlatilag kicsinált) Magyarországon is érezhető volt. Természetesen nem mindenki számára. Esetünkben leginkább a budapesti polgárság vált haszonélvezőjévé annak a jóságnak, ami a fejlett világ más nagyvárosait is jellemezte. Ekkorra Budapest világvárossá cseperedett, a budapesti polgárság életmódja pedig kevésbé különbözött a párizsi polgárokétól, mint korábban, vagy akár napjainkban.
A kiállítás, illetve a róla kiadott katalógus bevezető sorai úgy foglalják össze ezt az időszakot, hogy az első világháborún, a spanyol náthán és mindenféle megpróbáltatáson átevickélő polgárságban megjelent az igény a testi, lelki örömök hajszolására, a luxusra, a csillogásra, de leginkább a fogyasztásra, legyen szó egzotikus gyarmatárukról, kávéról, csokoládéról, dohány termékekről, vagy éppen a kultúráról. A nagyvárosokban sorra nyíltak a bárok, szórakozóhelyek, megjelentek az első mozik. Fellendült a turizmus is, az azt kiszolgáló infrastruktúra és szolgáltatások is virágba borultak.
…és mindezekből következik, hogy megnyiltak az első reklámügynökségek. Például 1930-ban alapult jelenlegi munkahelyem anyacége is New Yorkban, de az ipari formatervezés, ruhatervezés is aranykorát élte. A kiállítás elsősorban ennek a korszaknak a magyar vonatkozású emlékeit tárja (igazából múlt idő, vasárnap zárt be a kiállítás) a látogatók elé. Leginkább óriási, színes litográfiákkal, plakátokkal találkozhatunk, de van néhány bútor, egy Orion zenegép, ruhák, használati eszközök is. A Stühmernek tervezett csomagolópapírnál pl. percekig örömködtem.
Az Art decót nem annyira a könnyen meghatározó stílusjegyek jellemzik, hiszen jócskán merítkezett a klasszikus művészetekből, a szecesszióból, az avantgárdból, de még a népművészetből is. Ami viszont egyértelműen szembetűnő az az emberközpontúság, illetve az élet naposabbik oldalát feldolgozó témák. A kiállított remekművek esetében alapvetően alkalmazott művészetről van szó, főleg a korszak reklámgrafikai produktumait csodálhatjuk meg, illetve szakmabeliek az akkoriban népszerű sokszorosító grafikai eljárás, a fentebb már említett litográfia eredményeire csorgathatják a nyálukat.
Az aranykor nem tartott sokáig, ez pedig a plakátokon is nyomon követhető. Az európaiságot (nem csak Magyarországon) egyre inkább felváltotta a bezárkózás, az állami megrendelések okán előbb központi témává vált a magyar népművészet, a magyarnak levés aránytalan hangsúlyozása, majd a birodalmi ízlésvilág határozta meg a vizuális kommunikációt. Ugye a korszak közepére esik a nagy gazdasági világválság is, amit az USA a Keynes féle gazdasági modellnek (lásd Panama könyve – vegyétek, vigyétek) köszönhetően valamennyire ki tudott mozogni, de Európában is találtak megoldást a problémára. Sajnos a válság következményeképpen a polgári réteg vásárlóereje globálisan, és persze hazánkban is csökkent, a szegényebbek pedig teljes egészében ki voltak zárva minden jóból, így a társadalmi és politikai válságok elmélyülése szinte törvényszerűen bekövetkezett.
A kiállítás záróképe egy 1937-es párizsi világkiállításon készült fotó, ahol az Eiffel-torony két oldalán fenyegető monstrumként magasodnak a többi pavilon fölé a Szovjetunió és az USA pavilonjai, egyértelműen jelezve, hogy a világ megváltozott.
Na, és akkor a favágás pár sorban.
Megérkezett a bükk, a _száraz_ bükk. Illetve némi tölgy is 1-1,2 méter hosszú, hasított és hasítatlan szálakban. Egyelőre két erdei köbméter mennyiségben, ami a tetőtérbeépítés előtt még nagyjából elég is volt egy téli szezonra. Most úgy számolom, hogy az időjárástól függően a tél feléig, kétharmadáig biztosítja majd az ideális 20-22 fok közötti hőmérsékletet, de fagyosabb napokon cirkóval is rá kell majd segíteni.
Lássuk be, annak ellenére, hogy a szellemi ülőmunka mellett a tűzifa darabolás és hasítás elsősorban kikapcsolódás számomra, de azért nagyon messze áll attól a luxustól, amit Poirot ideálisnak tartott. Az ember beöltözik melósnak, aprít, csapkod napestig. Tökre nem Art deco. Tovább árnyalja a dolgot, hogy egy hete ismét kiment a bokám, így járni bottal tudok, ácsingózni meg csak pihenőkkel, illetve fájdalmas következmények árán. Persze ez nem tántorított el attól, hogy alaposabban teszteljem a Husqvarna 130-at (kiváló fűrész) és a Fiskars X25-öt (a hasítófejszék Lamborghinije).
Hát elsőre innováltam egy okos-fűrészbakot, amivel kevesebb mozdulat és fájdalom árán gyorsabban tudom darabolni a méteres szálfákat, majd hozzáfogtam. Kb. egy köbméter fát daraboltam fel 30-40 cm-es hosszra, a fűrészbak és a Husqvarna is remekül funkcionált, majd megállapítottam, hogy alaposan bedagadt a bokám – pihenő. Némi ejtőzés után áthívtam az öcsémet, így a hasogatást és a pakolást már közös erővel oldottuk meg. Az eredmény jó pár hétre elegendő tűzifa ( _száraz_ bükk, némi tölgy). Persze maradt még bőven feldolgozni való alapanyag is a fatárolóban. Úgy döntöttem, ezzel várok. Majd végzek vele amikor teljesen rendbe jött a bokám.
Konklúzióként én azt tudom mondani, hogy bár eléggé kemény fizikai munkáról van szó, (főleg a hasogatás az, ami megdolgoztatja a felsőtestet), de ha ezt valaki nem hivatásként űzi, csak a saját szükségleteit elégíti ki, akkor leginkább a kikapcsolódás kategóriába sorolnám ezt a tevékenységet, ami szellemi munka mellett kifejezetten üdítő.
(…valamelyik következő posztomban a begyújtás rejtelmeiről fogok értekezni.)
[/ihc-hide-content]
