Szóval Emmanuel Macront végül 58,5%-kal újraválasztották.
A nyugati világ megkönnyebbülten fellélegzett, Orbán és Putyin nem annyira. Ellenben nagyon sokakban az öröm mellett ott van az aggodalom, hogy Marine Le Pen mégis csak 41,5%-ot kapott (az öt évvel ezelőtti 33%, valamint az apja 2002-es 18%-a után). Ha így megy tovább, 2027-ben a szélsőjobboldal meghódítja Franciaországot?
Nos, ez azért korántsem ilyen egyszerű. Először is meg kell érteni a francia politikai hagyományokat, valamint azt, hogyan változott meg mindez a 21. század elején. Kezdjük azzal, hogy a szalagcímek szerint a franciák több mint fele populista jelöltekre voksolt. Ez nem igaz. A franciák 100%-a voksolt populista jelöltekre. Igen, Macron is az. A helyzet az, hogy De Gaulle-tól kezdve Miterrand-on át Sarkozy-ig az Ötödik Köztársaság minden valamire való elnöke valamilyen formában populista volt. Ez a francia rendszer lényege: ellentétben Németországgal, ott a technokráciát nem a politikusok, hanem a hivatalnokok képviselik, akiket nem szokás kormányváltáskor meneszteni. Tudjátok ki volt technokrata francia elnök? François Hollande, aki 2017-ben nem is indult újra, mert 2%-ra mérték a támogatottságát.
Egy másik szép francia politikai hagyomány a “dégagisme”. Ezt magyarra kb. “menjafenébeizmus”-nak fordíthatjuk, és a franciák jakobinus lelkületére utal, amely mit sem szeret jobban, mint elzavarni a búsba az éppen uralkodó kormányzatot. Ne feledjük el, hogy Chirac 2002-es (szintén egy Le Pen-nel szembeni) újraválasztása óta nem volt olyan elnök, aki 1 ciklusnál többet kapott volna, és azelőtt is csak De Gaulle-nak és Mitterand-nak sikerült ez. Ráadásul ez nem kizárólag azért sikerült Macronnak, mert Le Pent még nála is jobban utálják: az első fordulóban megszerzett 28%-os eredménye hivatalban levő elnöktől kifejezetten jónak mondható, és 1 millióval több szavazatot jelentett, mint a 2017-es 24%-a.
Nézzük meg azt is, milyen hatása volt Macron 2017-es győzelmének a francia politikai térképre. A 2008-as válság óta jellemző tendencia Nyugaton, hogy a hagyományos jobb- és balközép pártok rohamosan teret veszítenek. Ennek okai messzire vezetnek, de a lényeg az, hogy egyrészt a 90-es évek folyamán teljesen elmosódtak közöttük a különbségek, másrészt a folyamatos válságok miatt egyre nagyobb tömegek akarnak radikális szakítást a régi megszokott technokrata politikával. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a merev kétpártrendszer miatt ez úgy valósult meg, hogy a Republikánus és a Konzervatív Pártot átvette a populista radikális jobboldal, míg a Demokraták és a Munkáspárt megmaradtak baloldali-liberális koalíciónak. Németországban egészen mostanáig a jobbközép és a balközép nagykoalícióban kormányzott, miközben folyamatosan erősödtek a jobb- és baloldali szélsőségek.
Franciaországban viszont Macron saját alapítású, deklaráltan liberális-centrista pártja (LREM) gyakorlatilag átvette a régi mainstream pártok helyét (plusz a kádereik egy részét) a politikai palettán, ezzel országos szinten teljesen a partvonalra szorítva őket, amint ezt a mostani választáson elért egyszámjegyű eredményük is mutatja. Ezzel együtt a Republikánusok és a szocialisták továbbra is dominálják a helyi önkormányzatokat, így egyelőre nem várható, hogy eltűnjenek a süllyesztőben.
Ha alaposabban megnézzük tehát, a francia politikai paletta nem sokban különbözik a nyugat-európai átlagtól: kb egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban oszlik meg a baloldal, a liberális közép, és a nacionalista jobboldal között. Le Pen nem fasiszta, igazából a választóinak többsége megfeleltethető az átlagos fideszesnek. A Mélenchonra szavazók nagy része is zöld-balos fiatal, nem pedig véresszájú maoista. Természetesen ezzel együtt nagy problémákat okozna, ha bármelyikük hatalomra kerülne (európai és világpolitikai szinten is), de a jövő valószínűleg ezen pártok mainstreamesedését fogja hozni, nem pedig fasiszta vagy kommunista diktatúrát a demokrácia egyik őshazájában.
(P.S. Amennyiben értékeled a Diétás Magyar Múzsa munkásságát, az alábbi linken ezt anyagilag is megteheted.)
