Szintén a mi fogalmainkkal gondolkodva: hol van a frakciófegyelem? Az itt nincs, mivel kompenzációs lista hiányában itt mindenki olyan képviselő, aki megnyerte a saját körzetét és legközelebb is meg akarja nyerni.
A működő demokrácia legfőbb tulajdonsága a kompromisszum. Ha valaki nem tud kompromisszumokat kötni, megbukik. Ezt gyökeresen eltérő modellekkel is el lehet érni. Van ahol kompenzációs listák szövevényes rendszere gondoskodik arról, hogy az egyéni jelölt választásán kisebbségben maradók is képviseletet kapjanak. Ilyen például Németország.
Amerika kiváló példa arra, hogy egy “győztes mindent visz” rendszerben is megvan a kompromisszumkényszer. Amikor az amerikaiak elnököt választanak, akkor az elnökjelöltek az előválasztáson próbálják megalkotni maguk mögött a lehető legszélesebb koalíciót. Joe Bidenből azért lett elnök, mert ugyan lehet hogy öreg és unalmas, ő irritálta a legkevesebb embert a saját pártján belül, ő és az ő emberei tudták a legjobban megígérni a párt egyes érdekcsoportjainak, hogy ők is megsüthetik a pecsenyéjüket.
Maradva az amerikai szövetségi választásoknál (mert ne feledjük, ez az egész parádé az amerikai hatalom kb. 40-50%-ról szól, a maradék a tagállamoknál és a bírósági rendszernél van) szenátorból államonként kettőt választanak, tehát a szenátorok feladata is főként az integratív üzenetek megfogalmazása. Olyan leegyszerűsített politikai üzeneteké, amelyekkel alapjaiban mindenki egyet tud érteni és mindkét oldalon csak a szélsőségeket irritálják, akikkel viszont amúgy se lehetne megegyezni, mert alanyi jogon járó Mars-utazást követelnek.
Az alsóházi képviselők viszont sokan vannak, és az ő körzeteik már elég kicsik ahhoz, hogy sokkal kevésbé kell a választások előtt integrálniuk a választókat, mint egy szenátornak vagy elnöknek. Az eredmény az, hogy míg a szenátusban szinte mindig óvatosan fogalmazó, a hibától rettegő urak és hölgyek ülnek, az alsóházi politikacsinálás sokkal bazáribb, mert a saját választói szimpátiájára hajtó képviselő itt lehet szélsőségesebb.
Ennek ellenére az alsóházi többséget össze kell tartani, ha a többségben levő párt gyakorolni akarja azokat a hatásköröket, amelyek rendelkezésére állnak az elnökkel és a felsőházzal szemben, vagy éppen ezeket segítendő. Magyarul itt is meg kell történnie az integrációnak, létre kell jönnie a kompromisszumok bonyolult rendszerének, csak itt nem a választások előtt, hanem a választások után.
Itt jön képbe az amerikai politika átalakulása az elmúlt másfél-két évtizedben. Mindkét nagy párt derékhadát még mindig a centristák adják, de mindkettőben megjelentek a szélsőségek. Ez alapvetően nem baj, mert az ilyen nagyon régi és nagyon kiépült demokráciákban a fejlődés úgy történik, hogy minden új politikai áramlat szélsőségként kezdi és onnan dolgozza be magát a mainstreambe.
A zavart az okozza, hogy Donald Trump személyében 2016-ban olyan jelölt aratott győzelmet, akinek a szemében a politizálás nem a kompromisszumok folyamatos megkötését jelenti, hanem ő a kompromisszum műfaját alapjaiban utasítja el, miközben egyébként magára mint óriási dealmakerre tekint. A (számára) szomorú igazság az, hogy a legjobb amerikai politikai dealmakereket jelenleg Joe Bidennek és Nancy Pelosinak hívják.
A trumpizmus, mint az amerikai vidéki lakosság (egyébként nagyonis létező) problémáira instant megoldásokat ígérő politikai irányzat beirányított a törvényhozásba jó pár olyan embert, aki magát az amerikai politikai rendszert alapjaiban felforgató cowboynak tartja, és úgy gondolja, hogy ebben Trump mintáját kell követnie, nem kis részben azért, mert politikai karrierjét is Trumpnak köszönheti.
Igenám, csak van két zavaró tényező. Az egyik, hogy az időközi választásokon jó pár ilyen cowboy egyszerűen megbukott, ezzel azt az üzenetet küldve a Republikánus Párt minden képviselőjének, hogy Donald Trump barátsága hamarosan azoknak is toxikus lehet, akik most még bekerültek. A másik probléma az, hogy Trump 2016-os kampányüzeneteinek legtöbbje, így például a kifejezett Kína-ellenesség és a munkahelyek féltése Kínától mára bekerült a mainstreambe. Maradtak azok az üzenetek, amelyek viszont megosztóak (pl. fegyverviselés, abortusz). Ezekkel meg lehet nyerni körzeteket.
A dolog folyománya viszont az, hogy ott ül az alsóházban pár tucat képviselő, amelyik többé-kevésbé kompromisszumképtelen, és a saját programját végig akarja tolni olyan képviselőtársakon, akik például New York államban nyertek republikánusként nagy meglepetésre körzetet, mert az ő centrumtól kicsit jobbra álló, rendpárti üzeneteik jobban rezonáltak mint a helyi ultrabalos demokraták üzenetei. Attól viszont ők még simán megbuknak, ha közösséget vállalnak a fegyvermániás nőelnyomó szélsőjobbos üzenetekkel.
A megoldás a kompromisszum lenne, valami olyan, többé-kevésbé egységes republikánus politikai üzenetrendszer megalkotása, ami mögé mindenki be tud állni. Csak épp ez nem jön össze. A dolog arcot is kapott, a korábbi trumpista, mára önállósulni akaró Kevin McCarthy személyében, akit a republikánusok jobbszéle nem hajlandó megválasztani, annak ellenére, hogy már maga Trump is erre kéri őket. A színfalak mögül jövő hírek szerint McCarthy már tényleg mindent megígért, így mostanra a vele szemben kitartó 20 párttársa akcióját csak szabotázsnak lehet tekinteni, aminek hosszú távon az amerikai politikában mindig kemény következményei vannak. De már középtávon is azzal fenyeget a dolog, hogy a republikánusok által kiröhögött és trottyos vénembernek tartott Bident újraválasztják, ha így haladnak.
