A lassan másfél éve dúló ukrajnai háborúval kapcsolatban a legtöbb ember számára a legfontosabb kérdés, hogy MIKOR lesz vége? Százezres nagyságrendű halott és sebesült, Európában 1945 óta nem tapasztalt pusztítás, a világgazdaságra gyakorolt borzasztóan negatív hatás, végül a nukleáris eszkaláció és egy világháború réme – mindenki azt szeretné, hogy minél előbb befejeződjön ez az őrület.
Hogyan lesz vége a háborúnak?
Csakhogy a “mikor” kérdésre egyelőre lehetetlen választ adni. Különösen anélkül, hogy megvizsgálnánk a “hogyan”-t, vagyis azt, hogy milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy a fegyverszünet (még csak nem is a béke!) egyáltalán reálisan szóba kerüljön. Először is be kell látnunk, hogy ez a háború nem tud úgy véget érni, mint a II. Világháború, ahol a szövetséges csapatok feltétel nélküli kapitulációra kényszerítették a Németországot és Japánt, az előbbit Berlin elfoglalásával, az utóbbit pedig az atombomba bevetésével.
Akármennyire sikeres az ukrán hadsereg, Moszkvát nem fogják tudni elfoglalni (nem is akarják), az oroszok pedig ugyan megpróbálták ugyanezt Kijevvel, de csúfos kudarcot vallottak, és több dobásuk nem lesz. Az oroszoknak ugyan hatalmas atomarzenáljuk van, de ők is pontosan tudják, hogy annak bevetése kollektív öngyilkosság lenne a részükről. Az ukránok és a Nyugat reménykedhetnek abban, hogy az orosz rezsim összeomlik a háborús és gazdasági nyomástól, de egyrészt ennek egyelőre nem sok jele van, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy ami utána jön, az bármilyen szempontból jobb lesz.
Tehát katonailag a legvalószínűbb, hogy a konfliktus hosszabb távon befagy, és valami olyasmi helyzet jön létre, mint a koreai háború végén (ami hivatalosan ma is tart), és egy viszonylag stabil demarkációs vonal mentén akár évtizedekig tartó hidegháborús szembenállás alakul ki. A nagy kérdés kettős: egyrészt hogy hol lesz ez a vonal, másrészt hogy ebben az esetben ki tekinthető a háború nyertesének illetve vesztesének?
Azt, hogy hol fog húzódni Oroszország és Ukrajna de facto határa, a mostani nyár nagyjából el fogja dönteni. A NATO adott egy esélyt az ukránoknak, hogy modern nyugati fegyverekkel felszerelve, minden szükséges technológiai és titkosszolgálati támogatást megkapva annyi területet foglaljanak vissza az oroszoktól, amennyit csak tudnak. Azonban ez a mértékű feltétlen támogatás időben szükségszerűen korlátozott. Ameddig az ukrán hadsereg el tud érni a szezon végéig, ott fog valószínűleg befagyni a front. A Nyugat továbbra is fog annyi fegyvert és lőszert biztosítani, hogy az orosz ellentámadásokat visszaverjék, de annyit már nemigen, hogy jövőre még egy offenzívát indíthassanak, nem beszélve az ukrán oldalon is egyre fogyatkozó élőerőről.
Ki lesz a nyertes?
Marad tehát a másik kérdés: ki lesz a nyertes? Nos, ami a közvetlen hadviselő feleket illeti, közhelyszerűen csak vesztesen vannak, de. Meg kell vizsgálni, kinek mik a háborús céljai, és ezekből mennyit tud elérni?
Oroszország részéről az egész agresszió egy birodalom(újjá)építési kampány része, amely – most már biztosan tudhatjuk – teljes kudarcba fulladt. Globális szinten az orosz befolyás a 90-es évek óta nem látott szintre süllyedt, és ez az elkövetkező évtizedekben inkább romlani fog, mint javulni. Az ország gazdasága szép lassan kivérzik, az amúgy is súlyos demográfiai problémái katasztrófába fordulnak. Az egyetlen számukra még elérhető cél a területi nyereség: a Krím, a Donyec-medence és az Azovi-tenger melléke fölötti ellenőrzés megszerzése és megtartása (aminek számukra nagyon komoly geostratégiai jelentősége van, hiszen a Balti-tengeren kívül ez az egyetlen tengeri kijáratuk Európa felé).
Ukrajna céljai egyrészt az ország függetlenségének megvédése és a nyugati világba való betagozódás (EU és NATO), másrészt a területi szuverenitás helyreállítása. E kettő közül az előbbi a fontosabb és ennek elérésére van nagyobb esélyük. Eléggé valószínű, hogy amennyiben nem képesek kiűzni az oroszokat a 2014-es határokon túlra, hajlandóak lesznek bizonyos területekről lemondani (ha nem is hivatalosan) azért cserébe, hogy a Nyugat befogadja és újjáépítse a maradék országot. Amire a Nyugat minden bizonnyal hajlandó is lesz.
Ez a megoldás biztosítaná Putyinnak a teljes arcvesztés (és ezáltal hatalomvesztés) elkerülését, Ukrajnának egy reményteli jövőt és Európának az orosz veszély visszaszorítását a belátható jövőben. Amerika is elégedett lehet, hiszen a régi rivális Oroszország ilyetén meggyengítése lehetővé teszi, hogy a jövőben minden erejével Kínára koncentráljon. Összességében tehát ez néz ki a legvalószínűbb (és viszonylag legkedvezőbb) végkifejletnek. De csakis akkor, ha az ukránok először megmutatják az oroszoknak, hogy semmiképpen nem győzhetnek. Ezért hamis az orbáni “békepártiság”, és ezért nem “háborúpártiság” a nyugati segítség Ukrajnának.
