Kis nyelvi izék rovatunkban ma: a hiperkorrekció.
Előző posztban az ikes huncutságok kapcsán leírtam a “könyörgöm, ne …” fordulatot. Legott le is sújtott (több, a posztot megosztó oldalon és személynél szinte egyidőben) a “most jól nyakoncsíptelek” életérzéssel átitatott odafigyelés lángpörölye, vagymi. El is magyarázták sokan, hogy hoppácska, a könyörög ige nem ikes, tehát amikor ikes ragozású alakot használok, akkor hiperkorrekció bűnében vagyok vétkes. Amúgy nem, de erről majd később.
Mi is az a hiperkorrekció? Magyarul hivatalosan túlhelyesbítés a megfelelője, bár sztem élő ember ezt így nem nagyon írja le, hacsak nem tudományos értekezésben. A dolog lényege olyasmi, hogy egy helyes nyelvi formát valamilyen vélt, általános szabály alaján tulajdonképpen hibás (az adott környezetben hibás) alakban használunk. Mire is gondolok? A nyelvújítás óta pl. a suksükölés kulturálisan egyenértékűnek számít a büdös lábbal. (Érdekes mellékszál: Kazinczy előtt a magyar anyanyelvi beszélők 95%-a suksükölt, mondhatni, ez volt a “helyes”, kissé pontosabban: a sztenderd, a tyuktyükölés pedig az ország lakosságának 5%-ára jellemző nyelvi kisebbség. Csak hát Kazinczy maga egyébként pont az 5%-ba tartozott, tekintélye pedig elég volt ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt rátolja a maga vernakulárisának ezt az elemét szinte mindenkire. Mellékszál vége). Mindenesetre azóta is tanítónénik generációi tölcsérezik nebulók százezreinek a fejébe, hogy a “Majd meglássuk, mi lesz ebből.” akkora tahóság, mint temetésen a gyászzenére felkérni az özvegyet táncolni. Ez a tilalom olyan mélyen épül be sokakba, hogy olyankor IS kerülik a suksüköt, amikor az az egyetlen helyes alak, pl. felszólító módban, így születik meg mondjuk a “Látjuk a medvét!” mondat a közlési szándéknak megfelelő “Lássuk a medvét!” helyett. A leggyakoribb hiperkorrekció egyébként a szóvégi -ba/-be helyett ejtett/írt -ban/-ben még olyankor is, amikor amúgy a -ba/-be volna a helyes.
A jelenség – tanulmányok szerint – erősen szociális alapú: az alacsonyabb presztízsű társadalmi rétegbe tartozó megfigyeli a magasabb presztízsű társadalmi rétegek nyelvhasználatát, majd – hasonulni kívánván – a maga nyelvváltozatára alkalmazza, kigyomlálva sok esetben minden előforduló esetet, ha indokolt, ha nem. Mondhatjuk: túláltalánosít. Vagyis a hiperkorrekció létezése visszavezethető a nyelv azon funkciójára, hogy összeköt és elválaszt, kijelöli a helyünket a társadalomban.
Amúgy miért NEM hiperkorrekció a könyörgöm? Mert ez egy rögzült ragos alak. Eredetét tekintve abból az időszakból származik, amikor még a könyörög ige tárgyas vonzatú volt: pl. “könyörgöm az Urat”, ami mai formájában már “könyörgök az Úrnak/Úrhoz” volna persze. Hasonló volt pl. a fél ige is, mondjuk “félem a jövendőt”, mai alakjában “félek a jövőtől”. Ez a könyörgöm alak aztán rögzült, és eredeti igei jellegétől meg igékre jellemző mondatbeli funkcióitól jó messzire került: amolyan rémakiemelő partikula, töltelék, mondandót hangsúlyozó kis izé lett, jellemzően felkiáltó/óhajtó jellegű mondatokban. “Könyörgöm, edd már meg a levest, kisfiam!” Természetesen ez a dolog nem érinti azokat az eseteket, amikor valóban a könyörög igét szőjük bele egy mondatba, pl. hogy “Gyakran könyörgök a gyerekeimnek, hogy egyék meg a spenótot.” Ha valaki ilyen esetben a könyörgöm szót használja, akkor valóban túlhelyesbít, feltehetően azért, mert a “könyörgöm” alakot pallérozottabbnak, magasabb presztízsű nyelvváltozatnak érzi. Amúgy szerintem lelke rajta.
