Ezek önmagában is erős kijelentések, különösen, hogy a feltehetőleg rendkívül elégedett Hszi Csi Ping társaságában tette őket. Az igazi felhördülést azonban az váltotta ki, hogy Tajvannal kapcsolatban kimondta, hogy az nem “Európa ügye”, mégpedig az aktuális kínai flotta-erődemonstráció kellős közepén. Különösen amerikai részről vették nagyon rossz néven Macron szavait (egyes republikánus törvényhozók egyenesen azt követelték, hogy válaszul az USA állítsa le Ukrajna támogatását, mondván bírkozzanak meg az európaiak egyedül Putyinnal), de több EU-tagállam is meglehetősen rosszallóan, bár jóval visszafogottabban reagált.
Hogy Macron hibázott-e, és ha igen, mekkorát, azt egyelőre nálam okosabbak sem tudják megmondani. Azt viszont nagyjából értem, MIÉRT mondott ilyeneket. Először is, az európai stratégiai autonómia igénye nem új dolog, Macron 2017-es megválasztása óta Franciaország legfontosabb stratégiai külpolitikai céljai között emlegeti. Trump elnöksége alaposan megingatta az EU bizalmát az USA feltétlen szövetségesi státuszában, és az aggodalmat Biden megválasztása csak ideiglenesen enyhítette. Ugyan az ukrajnai háború újra megerősítette a NATO-tagok (beleértve Franciaországot) elkötelezettségét a közös védelmi politika iránt, sok más kérdésben viszont az európai és amerikai érdekek ütköznek.
Ezen kérdések egyike Kína. Az USA Kínát egyértelműen a legveszélyesebb riválisának tekinti; immár nem csak gazdasági szempontból, de a számára kulcsfontosságú Csendes-Óceáni térségben katonailag is. Tajvan státusza nem csak (nem is elsősorban) a demokrácia védelme és a chipgyártás miatt lényeges, hanem abból a szempontból is, hogy ki lesz a világ manapság legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalainak az ura.
Ez természetesen az EU számára sem lényegtelen kérdés, de minden érdekelt fél tisztában van vele, hogy az eldöntésében Európa számára nem osztanak lapot. Ami a franciák számára különösen fájdalmasan vált egyértelművé, amikor a Biden-kormány megfúrta az Ausztráliával kötött tengeralattjáró-üzletüket, és gyakorlatilag kipöckölte az AUKUS-együttműködésből az egyetlen Csendes-óceáni területekkel rendelkező európai hatalmat. Macron ezt a megaláztatást azóta sem bocsátotta meg, és ennek valószínűleg lehet köze a mostani odaszúráshoz.
A másik komoly probléma az úgynevezett IRA (nem az Ír Köztársasági Hadsereg, hanem az Inflation Reduction Act). Ez Biden 700 milliárd dolláros gazdaságfejlesztési csomagja, amelynek deklarált célja ugyan elsősorban az amerikai gazdaság és infrastruktúra modernizálása, valamint a “zöld átmenet”, valójában viszont rengeteget tartalmaz a Trump-féle “America first” protekcionista-merkantilista gazdaságpolitikából. Ennek pedig nem csak a kínai, de az európai gazdaság is kárvallottja lehet, ugyanis a lényege az amerikai beruházások és munkahelyteremtés támogatása a globalizált termelés és szabadkereskedelem rovására.
Látható tehát, hogy a transzatlanti viszony jóval bonyolultabb és ellentmondásosabb annál, mint a “demokráciák szövetsége a diktatúrák ellen” jelmondat. Arra, hogy Macron miért pont most borította ki a bilit, a legvalószínűbb válasz az, hogy az Oroszország jelentette egzisztenciális veszély múlóban van. Persze nem Ukrajna számára, de tény, hogy Putyin már nem tud igazán nagy károkat okozni a Nyugatnak, és Oroszország világpolitikai befolyása nagyjából visszaesett a 90-évek szintjére. Nem csak Macron, de a sok nyugat-európai vezető is úgy gondolja, hogy a legnagyobb kockázatot innentől kezdve az jelenti, hogy az EU ne kerüljön az USA és Kína között kibontakozó hidegháború présébe – alárendelt pozícióban.
Hogy ezt sikerül-e elkerülni, az a jövő évtizedek egyik nagy kérdése. Mindenesetre Macron teljesen tudatosan és világosan definiált céllal kavarta fel a felkavarnivalót. Hogy jól tette-e, idővel kiderül.
