A cikk tipikus történeteket mesél el a nyolcvanas években háromszintes családi házakat építő magyarokról, akik most hetvenes éveikben járó nyugdíjasokként lakják az alsó pár szobát, mivel a gyerekek elköltöztek. A cikkből kiderült, hogy már az építéskor tudni lehetett, hogy el fognak költözni.
Nagyon tipikus ez szociológiai szempontból is. Amelyhez ugye én nem értek, ezért csak a felszínét kaparom meg a dolgoknak.
A többgenerációs házak mellett még két jellegzetes Kádár-korszakbeli lakásformát említhetünk: a Kádár-kockát és a panellakást. Közös ezekben hogy hipertérugrást jelentettek a bennük lakók korábbi lehetőségeihez képest.
A panellakás hátrányait naphosszat lehet sorolni. Ugyanakkor összkomfortos, higiénikus, meleg, száraz otthont jelent. Terei ugyan kicsik, ám jól elosztottak. Számtalan beköltöző fiatalnak a hatvanas-hetvenes években a lehetőséget jelentették, hogy a szülői házban kapott egy szobából, vagy éppen valami rosszul fűthető, dohos házból költözzenek ezekbe az olcsó, napos, komfortos lakásokba, ahol nem kellett attól tartani, hogy rájuk nyit valaki családalapítás közben.
A Kádár-kocka a létező szocializmus himnusza. Nem sok, de van. Száz négyzetméter, tégla (vagy vályogtégla) fal, cseréptető, kocsibeálló, sőt garázs, vegyes kazán és nyárikonyha. Ezek még ötven-hatvan évvel korábban is a nagyon módos porták, sőt kisebb kúriák sajátjai voltak. A Kádár-kocka tele van a megérkezett jólét szimbólumaival: nippek és szekrénysorok, Karancs tűzhely és mikrohullámú sütő. Bojler és benti vécé, ami mellett azért megmaradt a kinti budi is, mert a kertből-háztájiból bejőve az ember nem mászik végig a szép tiszta lakáson, hogy szükségét végezze. A régi tisztaszoba, az itt már nem tisztaszoba, hanem valamiféle szalon, ahol az ember mindig kap jaffát és ilyen sajtos rudacskákat, ha vendégségbe érkezik, “jaj nincs most itthon semmi” felkiáltások mellett. Ez kádárkockalakóul azt jelenti, hogy jöttünkre csak két kiló hurkát tettek be sülni.
A sokgenerációs ház pedig a szabályok fellazulásának az idejét mutatja. A kudarcét, amelyet még nem ismernek be, de már nem is titkolják. Lófasz lesz itt elvtársak, nem egyenlőség. Móricznak igaza volt. Kaparj, kurta, neked is jut. A kurta pedig kapart, és jutott neki. Mondhatni innovatívan meg értéket teremtve, de ez nem lenne igaz. Az azóta is alkalmazott elven, az állam által vásárolt eszközön maszek munkát végezve leginkább, de jött a pénz, és ahogy álltak le az állami rendszerek és működtek egyre inkább a privát rendszerek, úgy jött egyre több pénz. Ahogy mostanában is.
De hogy jön ide a spanyolok aranya?
Hát úgy, hogy ilyen lökésszerű bevételek keletkeztek ott is, csak ott más forrásból. Aztán, mivel a társadalmi berendezkedésen nem változtattak, egy idő után a luxuson kívül nem volt mire fordítani azt a pénzt és szépen elfolyt az összes.
Ilyen vagyonok állnak a Kádár-kockákban és a többgenerációs házakban. Olyan vagyonok, amelyek nem tudtak utat találni maguknak a gazdaságba. A “rendszerváltás körüli viharokban” nagyon nagyokat bukhattak azok, akik befektettek, vállalkoztak. Megyeszékhelyeinkre bevezető főutak mentén üresen álló autószalonok mutatják meg, hogy mennyire volt jó ötlet befektetni. Tapasztalatlan emberek találkoztak össze nagyonis tapasztaltakkal. A gazdasági életet csak olvasmányaikból ismerő bírók kezdtek el ítélkezni, hol jól, hol rosszul.
Az üzleti élet alapját jelentő infrastruktúrát a kor Playboyaiban a híres színésznő vetkőzése előtti oldalon nyilatkozó “sikervállalkozók” bitorolták, már a nevüket is elfelejtettük. A hitel drága volt, előtte a nyolcvanas években meg nem létezett.
Egyfajta önzáró rétegként zárták ezek a körülmények az ügyeskedők útját, miközben azért annyi bevétel azért volt, hogy lehessen valahogy jobban élni és ezt meg is mutatni. Ez a tőke, ami ma a polgárság alapja lenne, ott van beépítve azokban a háromszintes falusi-külvárosi házakban. A maszekolós-extraprofitos idők elmúltak, lassan minden trükk volt már, az összes csalásfajta miatt ültek már, a kilencvenes évek sztárügyvédjeinek sztárszerződései ma öt perc alatt eredményeznek vádiratot.
Most kellene szépen ketyegnie műhelyeknek, szállodáknak, éttermeknek, varrodáknak és kerékpárboltoknak vagy bolgárkertészeteknek.
Egyrészt új köntösben visszatértek, vagy tán el se mentek azok a körülmények, amelyek ezt gátolják. Másrészt a pénz, ami máig fialna, ott hever, holtan, a háromszintes házban. Nem csoda hogy senki nem költözik el belőle, hisz tudja, az egész életét építette be.
Mára tudjuk, hogy a panel, a Kádár-kocka nem csinált más embert a bent lakóból, legalábbis bizonyos alapdolgok soha nem változtak meg. Akárhogy is nincs templom a lakótelepen, szokások maradtak, akárhogy is minden szobát fűt a vegyes tüzelésű kazán, maradt a tisztaszoba.
És nem lett Széchenyi azokból az ügyeskedőkből sem, akiket a sors az ország élére sodort. Kapar a kurta, és jut neki. Működtetni ugyan nem tud semmit, de a kaparás, az megy. Vadászház, birtok, még föld, még birtok, még vadászház. Stadion. Sok-sok beton, lássa a többi kurta, hogy nekem van a legtöbb.
Majd hetvenévesen meg csodálkozni fog, hogy elmentek a fiatalok. Bárhova, csak el. Aztán marad majd a háromszintes kaszárnya, amit a pénzből vett, ráadásul még csak nem is szép, mint a spanyol barokk. Hanem ilyen ronda. Ronda kor, ronda szimbóluma.
