Belső migrációnak hívják, és az egész ország sorsát, gondolkodását meghatározza a mai napig. Apai nagyapám egy kis Tisza-parti faluban, Mátyuson látta meg a napvilágot, majd beköltözött Mátészalkára. Itt született apám, aki beköltözött Nyíregyházára. Itt születtem én, aki beköltöztem Pestre. Ha lenne gyerekem, alighanem költözne még eggyel beljebb a perifériáról a központ irányába, mondjuk Berlinbe.
Ebben vannak természetes folyamatok, a zöld forradalom (a gépesített mezőgazdaság) térnyerésével egyre kevesebb munkáskéz kell a földeken és az emberiség urbanizálódik.
Vannak azonban olyan folyamatok, amelyekhez politikai döntések vezettek. Ilyen Északkelet-Magyarország, és általában Magyarország határmenti területeinek sorsa, amelyeknek sorsát Trianon határozza meg. Nem, nem fogok most különböző bérczek és büszke várak tót/oláh kézre kerülésén siránkozni. Sokkal racionálisabb dologról van szó.
Ha vetünk egy pillantást Magyarország 1917-es vasúti térképére, akkor azt látjuk, hogy keleten le van választva Magyarországról Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár. A térképen az is látszik, hogy ezek a Baross Gábor nevével fémjelzett sugaras koncepció végpontjai. A Budapestről kiágazó sugaras szerkezetet összekötötték vonalak az ország belsejében, azonban Budapesttől nagy távolságra ezek a városok önállóan lettek vasúti csomópontok, a saját, sugarasan kiágazó vonalaikkal. Tőlük keletre kezdődnek a Szilágyság dombjai, illetve az Erdélyi-középhegység mindenféle részei. Ezeket nem lehetett az alföldi területeken megszokott módszerekkel behálózni, és ezeknek a vasúti kiszolgálása a mai napig kihívásokat jelent a román vasútnak is.
Szegény régiók – mindkét oldalon
Gyerekkorom egyik meghatározó élménye, hogy rengeteget kirándultunk Nyíregyházáról a határhoz, fürödni, pecázni a Tiszában, Túrban. (a Szamosban nem). Ezek a kistérségek akkoriban szó szerint a világ végén voltak. Hogy mennyire, azt hosszan ecsetelhetném, azonban megtette helyettem ezt apám, itt lehet elolvasni.
A világvégiség oka az, hogy a természetes központja ezeknek a kistérségeknek nem Fehérgyarmat vagy épp Vásárosnamény, hanem a határ másik oldalán lévő város. Beregszász, Szatmárnémeti, Nagykároly és így tovább. Azonban ezek a városok szigorúan őrzött határok másik oldalán feküdtek, elvágva agglomerációjuktól, álmos határvárosként. A magyar oldalon meg a kisgyereknek úgy tűnt, hogy tényleg a világ végén van egyik-másik falu, hiszen Szalkáról, Gyarmatról még egy órát kell menni kocsival (Skodával, de a mostani Citroennek is 40 perc) míg odaér az ember, és tényleg a semmi közepén van. Ja, csak a másik oldalon van egy Nyíregyháza méretű város. Romániában.
Az ezer apró faluból (kétszázhetvenvalamennyi…) álló Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ezért “csinált” regionális központok vannak. Persze sok más megyében is, említhető például a Kassa leválasztása után “csinált” Encs vagy a Nagyvárad leválasztása miatt “csinált” Berettyóújfalu.
Ilyen előzmények után az, hogy a régió fél lakossága lelépett előbb Budapestre, aztán Nyugatra, finoman szólva nem meglepő.
Engem azért idegesít a lovon bevonuló Semjén Zsolt, meg a Tusványosi Szeánszon a világ nagy irredenta okosságait kimondó Orbán Viktor, mert a Miniszterelnök Úr tanácsát megfogadva nem azt nézem amit mond, hanem amit csinál. És sajnos nem az történik, hogy ezeket az elvágott regionális centrumokat próbálnák újra, mostmár nem Monarchiás, hanem EU-s rendszerben egységes Kárpát-medencei közlekedési rendszerbe integrálni.
Az történik, hogy Debrecenből próbálnak egyfajta északkeleti Budapestet csinálni, minden fejlesztési pénz a régióból ott landol, minden beruházásért versengésről belső fideszes vonalon letiltják a többi várost. Arra viszont – Baross Gáborral ellentétben – nem látszik akarat, hogy ameddig jelentős emelkedő nélkül el tud menni a vonat (vagy a kamion) azt mindent integráljanak, így Debrecen a mostani állás szerint marad végvár, ahogy Nyíregyháza, Békéscsaba stb. is, a tőlük keletre levő még kb 50-80 km Magyarország meg a világvége. Nemzetállamok Európája, tessék skandálni. Már aki még ott van.
A Debrecen-Mátészalka vasút felújításáért küzdők pontosan ennek a jelenségnek a negatív hatásait kénytelenek elviselni. A feltáró vasút és közút minden regionális fejlesztés szükséges velejárója. Enélkül hiába építenek három tájegység határán nagyvárost (ez Debrecen) hozzá kell kötni a régiót. Debrecen természetes központ, az marad akkor is, ha egy óra alatt elmegy onnan a vonat Szatmárnémetibe, Nagyváradra, Mátészalkára. Csak akkor nem központ, hanem nagy központ lesz.
Sajnos Baross Gábor fiatalon meghalt, utóda azóta sincs. A mátészalkaleaks csoport és a hasonló kezdeményezések viszont talán egy szép napon ráveszik a mindenkori magyar kormányt, hogy kezdjen el – és talán nemcsak a közlekedéspolitika terén – rendszerben gondolkozni. Nagyon jó lenne.
Nagyon örülünk, hogy van, aki tesz érte, hajrá, Mátészalkaleaks!
