A képen dédapám katonai kitüntetései.
Az öreg végigverekedte az I. Világháborút. Szerbiában kilőtték az egyik szemét, de járt az Isonzónál is. Később Horthytól vitézi címet kapott, telekkel, amelyből aztán kolhoz lett (a Kárpátalján). Sokat nézegettem ezt a napokban, Tiboru barátommal kikerestük miféle kitüntetések ezek. (két bronz vitézségi, Károly-csapatkereszt, hadirokkant jelvény, 6 év szolgálatot jelző jelvény és mindenféle, magyar, tiroli, bolgár, porosz frontharcos emlékérmek.)
Nézegetem ezeket, és ahogy keresem a neten, hogy melyik micsoda, azt látom, hogy legfeljebb párezer forintért forognak a neten. Nem csoda, hiszen ha a kilőtt szemért csak bronz vitézségi jár, akkor ezrével osztogathatták. Édesanyám azt meséli, hogy az öreg nagyon büszke volt ezekre. Naná, én is az lettem volna. De az utókornak talán mégis azért mementók ezek, mert így, hogy az ember már bő negyven éve nincs köztünk, csak ezek a körömnyi kis érmek, válik világossá, hogy mennyit is ért a vitézség. Ennyit. A filléresnél is kisebb kis fémdarabokat.
Ezzel fizették ki azt a szenvedést, amit a frontról hazahoztak és azóta is az országban maradt. Persze jó látni, hogy az öreg nagyon fasza gyerek volt. És persze túlélte, sőt, hatvan évvel túlélte a háborút. Meg utána a csehszlovákokat, a szovjeteket. Mégis, ezt azért megmutatnám, kezébe adnám minden militáns baromnak. Ez az, amit idealizálsz, ami iránt hamis nosztalgiát érzel. Ha meg is halsz, csinálnak egyet aranyból. Na jó, azzal futtatják be a bronzérmed. De neked már mindegy lesz. Ha nem halsz meg, akkor ennyit érsz. Szalagokkal, mindennel együtt talán 5-6 dekányi kitüntetést.
