A Múzsával kapcsolatban az egyik leggyakoribb kérdés a nem nyilvánosan feltett fajtából (tehát nem a hogy jött az ötlet, mit akarsz ezzel elérni, indulsz-e a választásokon, eljössz-e a partira, amit a gimis osztálytársnőimmel szervezünk egy jacuzzival ellátott villában típusú) hogy “hogy bírod te a kommentszekciót?”
Nos, Sánta doktor (Sánta Szabolcs Miklós) egy nietzschei értelemben vett Übermensch méltóságával tűrte a múltkori posztja alatti cunamit. Nem ölte meg, tehát erősebbé tette, ezért újabb posztot küldött, ezúttal filmkritikát.
Nyomjad Szasza!
Úgy egy éve böngészgetés közben találtam egy dokumentumfilmet, ami valami piros kardigános férfiról szólt, aki gyerekműsorokat csinált Amerikában, de már a trailerét se néztem meg, mert biztos voltam benne, hogy valami unalmas marhaság egy béna emberről és az ő bugyuta műsoráról. (Nem is tévedhettem volna nagyobbat, de ezt akkor még nem tudtam, hagytam, hogy az előítéletem azt mondassa velem, hogy ezt a filmet nem kéne megnéznem.)
Aztán 1-2 héttel később belefutottam egy másik filmbe, amiben Tom Hanks játszotta ezt az embert, akiről azt is megtudtam, hogy Fred Rogersnek hívták. Ezt már gyorsan meg is néztem, nem csak azért, mert Tom Hankst bírom és róla elég köztudott, hogy jól választ szerepeket, hanem azért is, mert a másik főszereplő a Perry Masonből ismerős Matthew Rhys volt (aztán még feltűnt Chris Cooper is, szóval a szereposztás rendben volt). Szirupos és eléggé kiszámítható, de ahhoz eléggé tetszett, hogy – talán másnap – megnézzem a Mr. Rogersről (mert Fred Rogers leginkább ezen a néven ismert az USÁ-ban, majd azt is elmesélem, hogy miért) szóló dokumentumfilmet, ami viszont teljesen levett a lábamról, leginkább az alanya miatt.
Napokig hatással volt rám, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy írnom kellene mindkét, de különösen a dokumentumfilmről és Mr. Rogersről valahova, magamban fogalmazgattam a megírandó cikkem mondatait, amit aztán végül – ahogy az lenni szokott – nem írtam meg. Pedig meg kellett volna. Viszont a múlt heti posztom (ami az empátiahiányról, a letartóztatásról és a gyerek mindenek felett álló érdekéről szólt) alatt kialakult kommentfolyam ismét aktuálissá tette számomra a témát, ezért úgy érzem, muszáj most megírnom, amit akkor nem írtam meg.
A játékfilm valós történeten alapul, egy kiégett, frusztrált, nagyon tehetséges és elismert, az Esquire-nek dolgozó oknyomozó újságíró, Lloyd Vogel és Mr. Rogers kapcsolatáról szól, ami azzal kezdődött, hogy Vogel (őt alakítja Matthew Rhys; a valóságban Tom Junod a neve és úgy néz ki, mintha Henry Rollins és Joaquin Phoenix vonásait valaki összegyúrta volna) arra kapott megbízást a főszerkesztőjétől, hogy írjon egy rövid portrécikket Mr. Rogersről, amihez persze nagyon nem volt kedve, végül pedig ez az interjúval kezdődött kapcsolat igen nagy hatással volt az életére (nem akarok nagyon szpojlerezni, szóval erről ennyit).
Később néztem Tom Hanksszel egy beszélgetést a filmről, ott mesélte (mennyire unalmas lehet újra és újra ugyanazokra a kérdésekre elmondani ugyanazt egy-egy munka kapcsán!), hogy a film azért született, mert az alkotók készíteni akartak egyet Mr. Rogersről és így találtak rá a történetre.
De ki volt Fred Rogers? Egy igazi antisztár, egy inges-nyakkendős, kötött kardigános, jól fésült alak, aki egy antitévéműsorral lett Amerika egyik legnépszerűbb embere. A műsorban nem volt semmi bombasztikus, nem kergették egymást emberek, nem volt ricsaj, se lövöldözés, se erőszak, nem szórakoztatni, szimplán csak lefoglalni akarta a gyerekeket, hanem odafigyeléssel, odafordulással tanítani.
A címe Mr. Rogers’ Neighborhood volt, évtizedekig futott az amerikai közszolgálati adó, a PBS műsorán, gyerekek generációi nőttek fel rajta és imádták, de még a felnőttek is. Hogy miért? Mert Fred Rogers tudta, hogy minden ember életének a legfontosabb időszaka a kisgyerekkor, úgy tudott a gyerekekhez szólni, hogy minden figyelmét nekik szentelje, hogy megnyíljanak neki, és ő is nagyon őszintén meg tudott nyílni a gyerekek – és a felnőttek – felé. Hitte, hogy a tévén keresztül valami pluszt, valami jót tud adni a gyerekeknek, meg tudja könnyíteni az életüket, mert azt is tudta, amit nagyon sok felnőtt elfelejt, mire felnő, hogy gyereknek lenni nem könnyű, sokszor nagyon is nehéz.
A gyerekek nagyon érzelemvezérelt lények Mr. Rogers szerint, akiknek nemcsak a környezetükről, de saját magukról is folyamatosan tanulniuk kell, és nem állnak még a rendelkezésükre olyan eszközök az érzelmeik kezelésére, mint a felnőtteknek, nem tudnak még racionálisan végiggondolni problémákat, amikor szembesülnek velük, sokszor nem is nagyon értik, mi történik, csak mondjuk azt, hogy mindenki szomorú valami miatt.
Ezért Fred Rogers – aki egyébként az összes műsort írta, azokhoz dalokat szerzett (szöveggel együtt) és több állandó karaktert el is bábozott – igyekezett olyan témákat feldolgozni, amikről úgy gondolta, hogy fontosak, hogy tanuljanak róluk a gyerekek. Volt műsora a halálról, a válásról, Bobby Kennedy meggyilkolásakor elmagyarázta a gyerekeknek, hogy mit jelent az a szó, hogy merénylet, beszélt a szomorúságról, a dühről, a barátságról, és így tovább. Valahogy úgy lehet elképzelni az egészet, mintha egy Ranschburg Jenőbe oltott Levente Péter-Gryllus Dániel hibrid a Zseb TV-hez hasonló gyerekműsort csinált volna.
Fred Rogers soha nem felejtette el, milyen volt gyereknek lenni, soha nem engedte nagyon mélyre a benne élő gyereket és ezért tudott úgy szólni a kisgyerekekhez, ahogy szinte senki más. És volt még egy trükkje: amikor forgott a kamera, mindig azt képzelte, hogy egy kisgyerekhez beszél. Nem egy adott gyerekhez, csak egy gyerekhez. És mindig, minden egyes műsorában elmondta azt, amiben mélyen hitt, hogy minden gyerek (és minden ember) megismételhetetlen és egyedi, és önmaga miatt szerethető, nincs olyan gyerek, aki méltatlan lenne a szeretetre.
Azt ajánlom, hogy aki teheti, egymás után nézze meg a két filmet, akár ugyanazon a napon, vagy két egymást követő este, csak éppen hozzám képest fordított sorrendben, előbb a dokumentumfilmet és utána a játékfilmet. (Most, hogy újranéztem mindkettőt, így csináltam és sokkal érthetőbb és élvezhetőbb volt így a játékfilm, rengeteg minden visszaköszönt a dokuból és még a cameózókat is felismertem.)
Hogy hogyan jön ez az egész a letartóztatáshoz és a többihez, amikről múltkor írtam? Ha mind csak egy kicsit tudnánk Fred Rogerstől tanulni, akkor talán mi is jobban figyelnénk a bennünk élő gyerekre és türelmesebbek, megengedőbbek, elfogadóbbak lennénk másokkal és talán jobb hely lehetne a világ, talán nem születnének olyan bírósági, vagy hatósági döntések, melyek indokolatlanul elszakítanak gyerekeket az anyjuktól, amikor a gyerek abban a korban van, amikor a legnagyobb szüksége van az anyjára. Mert ez – hogy Kürti írta a posztjában – össztársadalmi érdek is, hiszen a gyerekek egyszer felnőnek, és nem mindegy, hogy mit tanultak meg magukról addigra, hogy képesek-e, vagy sem az érzelmeik kezelésére, hogy elég értékesnek érzik-e magukat ahhoz, hogy szerethetőek legyenek, hogy milyen kötődési mintáik vannak, és így tovább. Mert az egészséges, szerető környezetben felnőtt gyerekből lesz aztán kiegyensúlyozott, empátiára képes, érzelmileg is, nem csak fizikailag érett felnőtt. Nem véletlen, hogy azokban az országokban a legboldogabbak az emberek, amelyekben nagyon odafigyelnek a gyerekekre.
A dokumentumfilm címe Won’t You Be My Neighbor? (nem találtam magyar címét), a játékfilmé A Beautiful Day in the Neighborhood (a magyar címe: Egy kivételes barát).
Linkek:
dokfilm
játékfilm
Tom Junod cikke, ami alapján a játékfilm íródott
Tom Junod-interjú a sztoriról
weboldal
Fred Rogers híres beszéde a szenátus albizottsága előtt (ezt a doku kontextusba helyezi)
egy epizód (szerintem csodás)
