Először is, aki egy kicsit is ismeri a francia történelmet, az tudja, hogy arrafelé a forradalom az osztályharcos véleménykülönbségek elintézésének normál módja. És nem, ez nem vicc vagy túlzás. Ellentétben mondjuk a német “Mitbestimmung”-gal, ami hosszas egyeztetések és állandó kompromisszumok árán próbál mindenre konszenzusos megoldást találni, vagy az angolszász szabadpiaci individualizmussal, a francia szakszervezetek első számú problémamegoldó üzemmódja a direkt konfrontáció. A sztrájk nem a végső fegyver, hanem a kiindulási alap. Előfordult már nagyvállalatok igazgatóságának a túszul ejtése is. A tüntetések, könnygázas tömegoszlatások, kirakatbetörések, autófelgyújtások hagyományosan a francia politikai kultúra részei. Ismétlem, a _francia_ politikai kultúra. Ebből a szempontból a bevándorlók egész jól alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz.
Más szempontból nem annyira. De azt nekünk elég nehéz megérteni, hogy Franciaország sok szempontból jobban hasonlít a multikulturális olvasztótégely Amerikai Egyesült Államokra, mint a Trianon óta etnikailag homogén Magyarországra. És ez egyáltalán nem új fejlemény, Párizs már Ady Endre idején is a bevándorlók kozmopolita városa volt. Ezek a bevándorlók nem csak a volt francia gyarmatokról érkeztek (Észak- és Nyugat-Afrikából, de ugyanúgy Délkelet-Ázsia/Indokínából is), hanem rengetegen Olaszországból, Spanyolországból és Portugáliából. Franciaországban bevándorlónak vagy bevándorlók leszármazottjának lenni nem nagy ügy, és önmagában nem jár hátrányos megkülönböztetéssel. Rengeteg a vegyes házasság is különböző etnikumok között, sokkal több, mint mondjuk Amerikában.
A probléma a bevándorlók egy bizonyos csoportjával van. Ezek azok a főleg algériai eredetű munkások, akik a 60-as években, a függetlenségi háború után mentek az akkor éppen dübörgő francia iparba dolgozni. Ezeket – ugyanúgy, mint Németországban a törököket – nem bevándorlóknak, hanem vendégmunkásnak tekintették, abból kiindulva, hogy előbb-utóbb hazamennek. Ezzel összefüggésben nem is fordítottak pénzt és energiát az integrációjukra, külön munkásszállásokat és lakótelepeket (gettókat) építettek nekik, és amikor a 80-as évek végére kifulladt a gazdasági növekedés, a kormány rájött, hogy nem igazán tud velük mit kezdeni. Főleg, hogy azóta már felnőtt a már Franciaországban született, francia állampolgár, de a francia társadalomtól izolálva és elidegenedve élő második-harmadik generáció is.
Ezzel együtt az sem igaz, hogy az arab és fekete leszármazottak mind ebbe a kategóriába tartoznának, sőt. Ma Franciaországban minisztertől kezdve, orvosokon és mérnökökön át tanárokig és menedzserekig egyáltalán nem szokatlan, ha valakinek arab vagy afrikai neve van. A megkülönböztetés és a diszkrimináció sokkal inkább képzettség és társadalmi osztály alapú, mint faji vagy etnikai. Csak ugye van egy meglehetősen széles réteg, ahol a kettő egybeesik, akárcsak nálunk a cigányság esetén.
Egyébként is, ha végigvesszük a mai Franciaország legégetőbb társadalmi problémáit (regionális egyenlőtlenségek, túlzott főváros-központúság, oktatás és egészségügy alulfinanszírozottsága, munkanélküliség, ugyanakkor a jól képzett munkaerő hiánya, az alsó-középosztály hanyatló életszínvonala), gyakorlatilag mindet felismerhetjük magyar tapasztalat alapján. Mondjuk a francia életszínvonal és fejlettség nekünk még így is csak vágyálom, de hát minden relatív.
Szóval igen, vannak komoly problémák, és a megoldásuk se nem egyszerű, se nem rövid távú. De az hatalmasat téved, aki azt hiszi, hogy Magyarországon ezeket el tudjuk kerülni bezárkózással és homokba dugott fejjel.
