Elterjedt tévhit, hogy a gazdag helyeken éri a legtöbb abúzus természet ősanyánkat. A gazdag országok mindent elégetnek, kiirtanak, lebetonoznak, míg a szegényebb helyek valamiféle paradicsomi állapotok között vannak. Ez sokáig lehet, hogy így volt, de már rég az a helyzet, hogy minél gazdagabb egy környék, annál több esélye van a természetnek a regenerálódásra.
Ennek több oka is van, az egyik nyilvánvalóan a globalizáció és a környezetszennyezés kiszervezése olyan helyekre, ahol a helyi társadalom és/vagy kormányzat nem berzenkedik ellene. (Vagy ha berzenkedik, átnevelőtáborba zárják). A másik ok viszont az, hogy a környezetvédelem drága dolog.
A környezetkárosítás ritkán azonnali és nagy mértékű. Persze vannak látványos példák, amikor valami szép zöld tájban pár év alatt lesz óriási külszíni fejtésű bánya, de a legtöbb folyamat egy-két emberöltő alatt nem annyira látványos. A mára súlyos problémává lett amazóniai esőerdő-irtás se volt rögtön nagy probléma: van ott elég fa, meg se kottyan neki pár ezer kivágott hektár – gondolhatták a hetvenes években.
A környezetvédelem viszont azonnal drága. A fa kivágása nem ördögtől való dolog, ha tudatos, tervezett, fenntartható erdőgazdálkodás részeként történik. Igenám, de az ilyen erdőgazdálkodás mellett kiderül, hogy nem biztos hogy a fa olcsóbb, mint a vezetéken sokezer kilométerről idehozott gáz, vagy a sok száz méter mélységből felhozott feketeszén. A fa akkor olcsóbb, ha rablógazdálkodással termelik ki, mint ahogy Pártunk és Kormányunk most elrendelte.
A fentiekből egyenesen következik, hogy gazdagabb helyeken nagyobb esély van arra, hogy a drágább, de fenntarthatóbb megoldást választják. A kettő között nincs szoros összefüggés, elég pl. megnézni hogy milyen rettenet pazarló módszerekkel fűt a fél USA, de azért van korreláció. Különösen energiahordozóban szegényebb helyeken, mint amilyen kb. egész Európa, évek óta rengeteget (de még mindig nem eleget) költenek energiahatékonyságra. Ezzel együtt jár az is, hogy elkezdenek jobban figyelni a természetre. Ennek eredményeként olyan hírhedt iparvidékek, mint a Black Country ma vidáman zöldellnek, a Temzében van hal, stb.
A társadalomnak azonban mindig vannak szegényebb rétegei, akik nem képesek megvásárolni a modern, keveset fogyasztó gépeket, nem tudják szigetelni a házukat. Ezért paradox módon a nyomortelep energiafogyasztása nem kisebb a város luxusnegyedének fogyasztásánál.
Amikor tehát “szociális tűzifáról” olvasunk, mindig fel kell tenni a kérdést: miért van rá még mindig szükség, és miért ekkora mennyiségben? És hopp, itt is kiderül, hogy akárcsak a jó étteremnél, amiről tegnapelőtt írtam, a kulcs itt is a gazdasági-politikai-jogi-társadalmi stabilitás lenne.
A szociális tűzifa ugyanis megbízható nyomor-indikátor. Megfordítva, sajátos magyar középosztály definíciót lehet alkotni azon az alapon, hogy milyen fűtési és szigetelési megoldás van egy-egy háznál. Ahol van valamiféle pénzügyi stabilitás, hosszú távú pénzügyi tudatosság, bizalom abban, hogy ez a státusz hosszú távon meg is marad, ott megtörtént a fűtés-korszerűsítés. A ház be van szigetelve, korszerű gázkazán van, de tud fűteni a hőszivattyús klíma is, esetleg ezeket kiegészítendő van a nappali-konyhában cserépkályha is, amelybe ha napjában egyszer bedurrantanak, akkor a gázkazánnak nem kell a legnagyobb légteret két radiátorral felfűtenie. Az ilyen házban szép lassan, mikor kiégtek, minden fényforrást ledesre cseréltek, és a hűtő sem az 1988-ban vett Gorenje.
A másik véglet a sűvítő szél az ablak mellett, és a vaskályha, ami öt perccel azután, hogy leégett benne a fa, már kezd is kihűlni. Ezért etetni kell, egész éjjel, méghozzá annyi fával, amennyivel egy átlag cserépkályha három éjjel fűti be a lakást.
Normálisan működő országban a szociális tűzifa egy “red flag” amelyet látva az állam szociális ellátórendszere megmozdul, és kihozza az embereket a kezdődő vagy már kiépült nyomorból. Hosszan írhatnék erről, de felesleges álmodozás lenne egy működő országról. Elég megnézni, hogy az Autonómia Alapítvány vagy a Habitat for Humanity küszködik azzal, hogy legyen már legalább egy cserépkályha a fűtetlen faluszéli házakban.
Ha jól csinálják, az ilyen programok nem csak meleget, hanem perspektívát is adnak. Rakd össze a pénz felét, a másik felét mi mellétesszük, és lesz kályhád. Rengeteg embernek ez az első találkozása a tudatos pénzügyi tervezéssel, először kezd el megtakarítani. A következő lépése ennek a folyamatnak a micronfinancing, amikor a helyi közösség elkezdi finanszírozni a tagjai beruházásait. Innen még számos lépés és vagy 20-30 év vezet odáig, hogy többségbe kerül az a generáció, amelyik már meg tudta írni otthon a leckét, elvégezte az iskoláit, érvényesül a társadalomban, kijön a nyomorból, jól szigetelt, energiatakarékos házban él, és legfeljebb nosztalgiából csináltat cserépkályhát.
Vagy kivágjuk a Petőfi-emlékfát is, és lesz helyette Orbán Viktor emléktuskó, emlékül annak a kormánynak, amelyik 15 év, és végtelen források után is addig volt képes eljutni, hogy négymillió ember fűt fával, ebből vagy kétmilliónak még cserépkályhája sincsen. De legalább az amerikai konzervatív konferencián megtapsolta néhány bértapsoló.
