Először is szögezzük le, hogy az “értelmiség” jellegzetesen kelet-európai (illetve a nem, vagy csak hiányosan polgárosodott társadalmakra jellemző) fogalom. Jó ellenpélda mondjuk Svájc, a polgárosodás mintaképe, ahol simán lehet egy kiváló mesterembernek magasabb társadalmi státusza és megbecsülése (és fizetése), mint egy miniszternek. Mifelénk az értelmiségi jelentése eredetileg egyszerűen “írástudó”, aki a mosdatlan plebsszel ellentétben képes és ezért jogosult is beleszólni az ország irányításába (lásd az MSZP-SZDSZ korszak legkedveltebb szlogenjét, a “szakértői kormány”-t).
Az értelmiség mostani mély válsága pontosan abból adódik, hogy a Fidesz és a NER kicsavarta az “írástudók” kezéből a dolgok befolyásolásának lehetőségét, és ezzel létjogosultságának egy igen nagy részét is (és igen, ennek az egyik folyománya, hogy a kormányzás gyakran dilettáns bugrisok irányítása alá került, az ismert következményekkel). Teljesen érthető hát, hogy jelenleg azok, akik magukat hagyományosan “értelmiségiként” definiálták, dühösek, frusztráltak és önbizalmukat vesztettek. Ellenben az már nem feltétlenül érthető, hogy ez gyakran a teljes reménytelenséggel és a lemondó cinizmussal párosul.
Az értelmiségi ugyanis a pokolban is értelmiségi. De persze ehhez nem árt tisztázni, mit is jelent maga a fogalom ma, a XXI. században. Azt úgy nagyjából mindenki érzi, hogy mi _nem_ az. A hajnalban a vegyesbolt előtt tiplivel melegítő ároktisztító közmunkás nyilván nem. És valószínűleg a húszéves BMW-ben feszítő kigyúrtkopasz “vállalkozó” sem. De utána jön a szürkezóna: értelmiségi-e a diplomás, ám síkhülye, hivatalban basáskodó öltönyösmajom? Vagy a megafonos influencer? Vagy a szakbarbár, szabadidejében összeesküvés-elméleteket terjesztő informatikus rendszergazda? Vagy a másik oldalon az asztalos vagy CNC-esztergályos, aki szakiskolát végzett, de művelt, olvasott és a világ iránt érdeklődő ember? Vagy mondjuk egy képzett óvónő, aki kénytelen takarításból megélni? Vagy a közmondásos bölcsész, aki a mekiben forgatja a hamburgert? Nehéz kérdések ezek.
Az én személyes véleményem az, hogy értelmiséginek lenni nem szakma és nem rang, hanem állapot. Az értelmiségi lét lényege, hogy az ember ellenállhatatlan igényt érez rá, hogy maga körül a világot _értelmezze_. Hogy elgondolkodjon rajta, mi miért van úgy, ahogy, igyekezzen megszerezni a megfelelő információt, és azt megérteni. És, ami legalább ennyire fontos, ezt a tudást másokkal megosztani, megvitatni, és az életét eszerint alakítani. Attól függetlenül, hogy ez az adott környezetben mennyire könnyű, vagy hogy értékelik-e. Mert ez az igény belülről jön. Aztán ha elég ilyen ember van egymással rendszeres kapcsolatban, akkor ebből kialakulhatnak hálózatok, majd szerveződések (civil vagy politikai). És akkor talán újra méltóvá válik az értelmiség arra a tiszteletre és befolyásra, amit elvesztett.
