Kürti és Panama is megnyilvánult érzékenyítés- és gendertémában, ezért én is kedvet kaptam, hogy idevágó nézeteimet kifejtsem.
Valamelyik nap félig-meddig viccelve írtam valahova egy kommentet, hogy én lassan azért érzem magam queernek, mert ciszheteró férfiként nem érzem úgy, hogy bármiben el lennék nyomva. A társadalom és a szűkebb környezetem nem várja el tőlem, hogy legyek férfiasabb vagy kevésbé férfias, nem akarnak mindenféle toxikus macsóságokról lenevelni. Ebben mondjuk jelentős segítség, hogy elég kevés toxikus macsóság jellemző rám.
Még nagyobb segítség, hogy az előbb említett szűkebb környezetben általában kevesebb (de azért létező) dolog a férfiakkal szembeni elvárások világa. Rendszeresen megvizsgáltatom magam orvossal (nem tudom szokták-e ezt ma még menedzserszűrésnek hívni), fogorvossal. Egyáltalán nem fogom magam bzzzznak érezni, ha valaki benyúl a fenekembe, hogy megnézze, hogy a prosztatám rendben van-e. Télen hidratáló arckrémet és testápolót használok, nyáron ha elmegyek 6 órán át a tűző napon kerékpározni, vastagon bekenem magam naptejjel. Rendszeresen ellenőrzöm a vérnyomásom és a vércukrom, tisztában vagyok a depresszió és a mentális fáradtság tüneteivel, amelyeket igyekszem a lehehető legkevésbé agresszív csapkodással kifejezni.
Emellett vannak olyan tulajdonságaim, amelyek egy másik férfiszerephez kapcsolódnak. Például hajlamos vagyok a mansplainingelésre, holott egy hiperokos nő az anyám, ezért aztán világéletemben az okos nőkhöz vonzódtam és vonzódok. Kényszeresen élre akarok állni minden stresszhelyzetben, mert úgy neveltek, hogy a férfi azért férfi, hogy a problémás helyzetekben élre álljon. Vannak telefonhívások, amelyek előtt sokkal magasabb a pulzusom, mint akkor, ha az autópályán defektet kap a kocsi. Hajlamos vagyok a “boys don’t cry” jegyében benyelni az érzelmeimet.
Azért írok erről ennyit, mert talán ez mutatja, hogy mennyire nehéz szerencsésen ott landolni férfiként, hogy az ember rendben legyen azzal, hogy ő férfi, és ne gondolja úgy hogy őt férfiségében gátolják és ne kompenzálja ezt valami agresszív kreténséggel.
A gendertudományok kapcsán mindig arra gondolunk, hogy azok a nők helyzetének javítására, illetve a különböző szexuális orientációk szabad megélésére lettek kitalálva, és ezért ab ovo férfiellenesek.
Erre a következtetésre a felszínen több jelenség is alapot adhat. Az egyik ilyen, hogy valóban, a gendertudományok több művelője is a férfiasság és a férfilét köré épített privilégiumok lebontása mellett érvel. Nyilván vannak olyanok, akik a túl sok vagy túl kevés napsütést is a patriarchátus számlájára írják, de a legmérsékeltebb helyeken is olvasni arról, hogy rossz az, hogy például egyes közép-európai országokban fontosabb pozícióban elvétve látni csak nőket, és azok is nagyrészt csak a imázsjavítási céllal kerülnek oda.
A másik jelenség viszont az, hogy a fejlett világban nagyjából a hidegháború utáni első évfolyamoktól kezdve már látványosan nő a diplomát szerzők (tehát a jövendő vezetők) között a nők aránya, mára annyira, hogy a most született gyerekek között durván sokkal több lesz a női diplomás, mint a férfi.
Nőuralom, amelyet a “genderterroristák” erőszakoltak ki? Éppen ellenkezőleg, ha hallgatnánk a “genderterroristákra” akkor pont elkerülnénk a “nőuralmat”.
A hagyományos férfikép, ahol a férfi egy rendíthetetlen kőszikla, aki mindent megold, mindent tud, pénzt keres, majd otthon odaadó asszonya ezért őt megeteti-megmosdatja, majd kielégíti szexuális igényeit, nemcsak archaikus, hanem lassan nevetséges is. De talán fontos leszögezni, hogy ezt senki nem akarja megszüntetni, hanem arról lenne szó, hogy ennek egynek kellene lennie a választható lehetőségek közül.
A tökéletes férfivé nevelés igénye, amennyiben a tökéletes férfi csak a rendíthetetlen, jó műszaki érzékű, érzelmeit nagyon sután kimutatni tudó, harsány macsó lehet, a mai világban (lőjetek le, mekkora közhely ez…) rengeteg, egész életre kiható kárt okoz.
A nőknél egyáltalán nem tabutéma bizonyos, rájuk erőltetett szerepek levetkőzése, úgy hogy közben megtarthatnak régieket. A ráerőltetett szerepek levetkőzése persze még nem teljesen történt meg. Például az anyaság körül burjánzó elvárások, ahol minden kismamának lazán, közben az egész lakást is tisztán tartva kell tudni működni, a gyereknek otthon kézzel varrt biojátékokat csinálva, mosipelusokat mosva, a gyereket a mellékelt táblázat szerint a 6. év szeptemberéig 20 kilósra hízlalva, pontosan az ideális ideig (ideális idő: pont nem annyi, ameddig a kismama csinálta) szoptatva, pont megfelelő fejlesztő játékokat vásárolva… na ezek még mindig rengeteg nő életét teszik pokollá, főleg ha adnak hozzá passzívagresszív rokonokat és/vagy védőnőt.
Ennek ellenére az, hogy a nők szerepeiről aktív vita van és ez változásokhoz vezet, lassan de biztosan kedvezőbb helyzetbe hozza a nőket, mert előbb vagy utóbb, az is lehet, hogy 2-3 generáció múlva, alkalmazkodóképesebbek lesznek.
A permanens technológiai forradalom korában, ahol könnyen lehet, hogy egy-két generáción belül például egyetlen kamionsofőrre se lesz szükség Európában, az alkalmazkodóképesség talán a legfontosabb.
Ebben a helyzetben az a kisfiú, akit úgy neveltek, hogy ő például nem sírhat és nem verheti ki a hisztit, aki nem beszélhet nyíltan a stressz miatt fellépő egészségügyi problémáiról, hátrányban van. Az a kicsit nagyobb fiú, akit nem tanítanak meg arra, hogy a bonyolultabb problémákat csapatban kell leküzdeni, és az a csapat működik jól, ahol a lányok is elmondják a magukét, hátrányban van. Az a férfi, aki nem tud annyira bízni a partnerében, hogy a család ügyeit közösnek tekintse, hogy elviselje az egója látványos sérülése nélkül, hogy az asszony többet keres, tartósan vagy ideiglenesen, hátrányban van.
A férfiassághoz kapcsolódó elvárások nagy része mára egyszerűen hátrányos. Viszont ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a férfiasságnak ne lenne helye a jövő társadalmában. Vagyunk annyira biológia uralta lények, hogy a heteroszexuális nőknek (vagyis a nők elsöprő többségének) mindigis lesz igénye számukra vonzó férfira. A jövőben is el fogják várni, hogy a férfi csináljon férfias dolgokat. Az fog átalakulni, hogy mit értünk férfias dolgokon. Nem feltétlenül a koleszterinbombák bezabálását, majd arra néhány sör ráküldését és ezután elégedett vadkan módjára röfögve büdösen fetrengést.
A jövő sikeres férfija el fogja engedni azt az igényt, hogy mindig ő legyen a törzsfőnök, ha valami rosszul esik neki, azt megtanulja kifejezni, ha valami fájdalmat és bánatot okoz neki, akkor sírni fog. Egyenrangú kapcsolatban fog élni a partnerével, a munkájában pedig nem kávéfőző kisasszonyként tekint a kolléganőire. NEM fogják levágni a farkát, ha akar nyugodtan pisilhet állva (csak akkor mosson is fel), gyűjthet vintage fényképezőgépeket vagy bütykölhet öreg autókat és villanygitárokat, vagy járhat heti kétszer focizni/meccset nézni. Csak egyik se lesz neki kötelező, és egy sikeres társadalomban nem is fogják ezt elvárni tőle.
Jelenleg ez a világ férfiai nagy részének “buzis”, és kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy tőle elvegyék a férfiasságát. A női egyenjogúsággal és a melegjogok elismerésével egyenrangú téma a férfiasság átmentése a XXI. századba, méghozzá abban a formában, ahogy majd nem nyomorítja meg a férfiakat. Mert nem a “genderterrorizmus” nyomorít, hanem éppen az, ami ellen küzd. És persze a gendertudomány szó elhangzásakor mindenki ádáz tekintetű amazonokat képzel el (“akiket nem keféltek meg rendesen, ezért haragszanak a férfiakra”) és az egészre, mint a férfiakat kirekesztő diskurzusra tekintünk. Ja, mert férfiasságunk tiltja, hogy ilyen buzulásban részt vegyünk…
(P.S. Amennyiben értékeled a Diétás Magyar Múzsa munkásságát, az alábbi linken ezt anyagilag is megteheted. 👇)
