Jelen pillanatban gyűlölöm a tegnapi eredményt és annak következményeit, de nem azért, amiért kellene talán. Én azért gyűlölöm, mert messze a legrosszabbat hozta ki belőlem.
Amikor nagyjából körvonalazódni látszott, mi lesz az eredmény, nagyon-nagyon csúnya gondolataim támadtak. Szégyellni való, kulturált emberhez méltatlanok. Sőt emberhez méltatlanok. Arra gondoltam, hogy mi a kurva anyjáért lehet szavazati joga azoknak, akik statisztikailag valószínűen meg sem érik a következő parlamenti ciklus végét. Egységesen és válogatás nélkül kötözni való baromnak neveztem magamban és hangosan is azokat, akik viccpártokra pocsékolták el a szavazataikat, olyanokra, akikről kezdettől tudni lehetett, hogy nem lesznek ott a parlamentben.
Gyűlöltem a protestszavazókat, a Máltától Portugáliáig világát élő, pálmafaposztoló kétfarkúkutya-szimpatizánsokat, a csibeagyúakat, akiknek este fél kilenckor esett le, hogy mi az a kompenzáció, és nem, ha a FIDESZ-re 50% szavaz az nem azt jelenti, hogy a parlamenti helyek 50%-át kapják ők. Fel tudtam volna pofozni a délig alvó, este fél hétig a seggüket vakargató szarháziakat, akik csipásan átslattyogtak szavazni, és szembesültek azzal, hogy akkor is most várni kell, így inkább hazamentek. És megvetettem, mindenkinél jobban, a jobbágylelkű, szolgaságából kitámolyogni soha nem akaró, tanultan tehetetlen Stockholm-szindrómásokat, a valláskárosult nyomorultakkal egyetemben, akiknek mindig kell egy kéz, ami vezeti és óvja őket.
És valahol ezen a ponton ijedtem meg magamtól. Mert ez nem én vagyok. Nem lehetek én. Nem számít, ki tehet róla. Nem számít, hogy mások mennyire gonoszak, kicsinyesek, buták vagy haszonlesők; mások alávalósága, akár valós, akár képzelt, nem lehet indoka és magyarázata annak, hogy alávaló dolgokat gondoljak, és még kevésbé annak, hogy alávaló dolgokat tegyek.
Most épp magamat utálom azért, amilyenné – ha csak egy éjszakára is – váltam. De ez sem helyes, így most ezt is elengedem. Most csak jobb akarok lenni, mint eddig. Jobb ember, jobb tanár, jobb vezető. Jobb András, mint eddig.
Még bizakodom.
(Széplábi András voltam)
