Szerintem az, hogy már nem az első nagy úszóedző-bálványunk dől meg amiatt, hogy mit művelt a rábízott fiatalokkal, az maga a rendszerváltás.
Ugyanis adott egy egyszerű kérdés: mi a fontosabb? Az hogy négyévente valaki, elsősorban közepes távokon, ahol nem annyira a forduló vagy a robbanékonyság számít, hanem a táv nagy részén tartható magas utazósebesség és az arra rátett hajrá, leússza az egész világot és legyen olimpiai aranyunk, vagy az hogy lehetőleg ne engedjünk gyerek közelébe olyat, aki legjobb esetben papuccsal veri, rosszabb esetben testszégyenít, még rosszabb esetben pedig szexuálisan is tönkreteszi.
Erre a kérdésre egyre inkább a B a jó válasz a társadalom szerint. Ha visszamegyünk öt, tíz, tizenöt évet az időben, még többségben lenne az, hogy hát igen a sikerekért meg kell szenvedni, bizony az élet nem habostorta. Most is hangosak még ezek a vélemények, de egyre kevésbé ezek alkotják a többséget.
A mostani 5-15 éves gyerekek már olyan szülők gyerekei, akik tini éveiket azért a rendszerváltás után élték, és hamarosan jönnek az uszodába, edzőterembe azok a gyerekek, akiknek a szülei már a rendszerváltás után születtek. Ahogy megyünk előre az időben, egyre több anyuka-apuka fogja azt mondani, hogy a nagy lószart fogják az én gyerekemet verni meg fogdosni az edzésen, a nagy lószart fog az én lányom sírva hazajönni az uszodából, mert 13 évesen B kosaras melltartót kellett rávenni és letehenezte az edző bácsi, netán meg is gyúrogatta kicsit azokat a ciciket. És nem, nem érdekel, hogy egyébként lehetne a gyerekből olimpikon. Akkor inkább nem lesz. Hogy ebbe majd fognak túlzások is kerülni? Szinte biztos, ezt nagyon nehéz elkerülni.
De van itt még egy dolog. Az a sport, ahova ezek a most megdőlő sikeredző-bálványok termeltek, elmegy mellettük. A gyerek fegyelmezése, motiválása az óriási mennyiségű edzésmunkára most is fontos dolog. De feljött mellé jó pár dolog, ami ha nincs, akkor a gyereket lehet akár sötétzárkában tartani és ostorral verni, akkor se lesz belőle bajnok.
Táplálkozástudomány, biometria, adatelemzés, csupa olyan dolog, amit a medence partján füttyögve nem lehet csinálni. Ezekben a tiszta teljesítménysportokban meg kell maradnia ugyan a “nagy edzőnek” de nem lesz nagy edző tudományos stáb nélkül. Jönni fog az, hogy valami nyugati úszó, akárhogy is verjük a mi fiunkat/lányunkat gyorsabb lesz, mert kimérték hogy tartsa a lábát, mert úgy eszik, hogy pont öttel több kalória lesz benne a kulcspillanatban, mert kielemezték, hogy a harmadik hossz közepén lassíthat kicsit, és az ötödiket kell meghúzni a győzelemhez.
Ez pedig azt fogja eredményezni, hogy ha a magyar úszósport meg akar maradni a nyolcvanas-kilencvenes évek világsikereinek állapotában, akkor a világ nemcsak erkölcsileg fog mellette elmenni, hanem szakmailag is. Ha pedig ez történik, egyre egyszerűbb lesz még az ilyesmit kilóra (aranyéremre) mérő emberek számára is válaszolni, hogy az edző bá’ módszerei a fontosabbak vagy a gyerek emberi méltósága. Miközben szép lassan egyre több ember lesz, aki úgy fogja gondolni, hogy a gyereke emberi méltósága nem mérhető kilóra, még kiló aranyra se.
