Korábban néhány olvasónk kifejtette azon igényét, hogy szívesen olvasna könyvajánlót is a Múzsán. Ésik vélhetőleg félreértette a dolgot, ezért könyvet írt, maga az ötlet pedig landolt a virtuális asztalfiókban a többi “meg kéne csinálni” címkével ellátott, félbehagyott projekt mellett.
Pár hete ugyan elkezdtem írogatni egy recenzió szerűséget David Attenborough Egy élet a bolygónkon c. munkájához, de be kellett látnom, nem igazán tudok ilyesmit írni, egyébként meg Attenborough személye, munkássága is több posztban kifejthető téma lehetne, de igaz ez legutóbbi írására is, aminek témája a globális felmelegedés, a túlnépesedés, a természeti környezet pusztulása, illetve ezek várható következményei, lehetséges ellenszere. Összetett és több szálon is vitát generáló témák, amiket már számtalanszor érintettünk posztjainkban.
Azért vettem ismét elő a könyvet és a témát, mert közben részem volt néhány érdekes beszélgetésben, rászántam magamat a Don’t Look Up c. film megnézésére, ami ugyan túl sok újdonsággal vagy eredetiséggel nem kápráztatja el az embert, de eléggé szórakoztatóra sikeredett. Ja, és a tegnapi biciGlisek vs. autósok vitában sikerült összerúgni a port Siposékkal és a TC rajongókkal, amiért ezúton is elnézést kérek, én se túl értelmesen szálltam be a vitába, ami voltaképp ha nem is úgy (ahogy), de egészen sok tanulsággal szolgált számomra.
Akkor Attenborough
Közel száz éves a fickó, aki a bennem élő kép alapján egy gyűrött ingben, nadrágban és egy Hanwag bakancsban mesél egy bazi nagy teknős hátán ülve, miközben én (de úgy nagyjából bárki) tátott szájjal hallgatom a kellemes tónusúnak egyáltalán nem mondható narráló hangot, miközben a képernyőn megjelenik valami szőrös, esetleg szőrtelen izé, ami vagy valami, vagy megy valahová.
Attenborough 1926-ban született, amikor a Föld lakossága nagyjából kétmilliárd volt, a természetes élőhelyek nagy része pedig ember által még érintetlen, vad környezetnek számított, ahol mai szemmel nézve felfoghatatlan egyedszámban hemzsegtek fajok ezrei. Nem csak a növények és állatok változatossága volt káprázatos, de az emberi kultúra sokszínűsége is különbözött a jelenlegitől.
A fiatal Attenborough pedig arra tette fel az életét, hogy ezt a káprázatos világot a BBC segítségével a nappalinkba varázsolja. …köszönjük, Sir! Munkájára a továbbiakban is számítunk!
A könyv
A címe beszédes, valóban a szerző élete a keret, amibe a mondanivalóját foglalta. Bár a fenntarthatóság útjáról valószínűleg akkor tért le az emberiség, amikor a neolitikum utolsó szakaszában, kvázi egy időben, de legalább tucatnyi helyen váltották fel a vadászó, halászó és gyűjtögető életmódot az állattenyésztés és növénytermesztés kezdetleges formái, de ennek egyértelműen káros következményeivel legkorábban az ipari forradalom utáni évtizedekben, illetve Attenborough születésének idején kellett szembesülnünk, érdemben pedig csak néhány évtizede foglalkozunk a témával.
Flame ON!!!
Mielőtt bárki feleslegesen tovább olvassa a posztot, vagy kezébe veszi a könyvet, teszünk egy kis kitérőt.
Attenborough nem csak eltökélt természetvédő, de meglett kora ellenére friss és ragyogó elme, múzsai értelemben véve is kiváló polgár, amiből törvényszerűen következik, hogy mindenféle népszerű, de irracionális, rosszabb esetben destruktív eszmétől, megoldási kísérlettől (Bakunyinisták, Marxisták, szevasztok!) kellő távolságot tart, így csalódni fognak azok az olvasók, akik a demokrácia és a piacgazdaság lebontásában látják a bolygó megmentésének kulcsát, vagy olyan gyorsan és radikálisan kikényszerített életmódváltást szorgalmaznának, ahol minden egyes ember napi ötven kilométer biciklizés közben, mosipelusból fogyasztja el az erkélyén termesztett búzacsirát, lehetőleg holnaptól.
Természetesen a fenti témák is felmerülnek, de a szerző leginkább a piacgazdaság megreformálásában, annak kiterjesztésében és a demokrácia által szolgáltatott egyéni szabadság globális elterjedésében hisz. Példaként: a várhatóan pár évtizeden belül bekövetkező demográfiai csúcs, majd az azt követő csökkenő tendencia egyik feltételeként arról beszél, hogy a nők egyenlőségéért és az őket megillető jogokért kell első sorban harcolnunk, hiszen az életszínvonal és a kiszámítható politikai berendezkedés mellett még az is fontos, hogy a nőkre ne szülőgépként tekintsünk, hanem a társadalom néha eléggé határozott nyomása nélkül is dönthessenek arról az egyszerű és leginkább rájuk tartozó döntésről, hogy karriert vagy szekérderéknyi gyereket (Fideszesek, porszívó ügynökök, szevasztok!) szeretnének inkább.
Attenborough nem az az ember, aki szerint a gőzgép, az atomreaktor (sötétzöldek, szevasztok!) feltalálása egy kikerülhető és felesleges lépcsőfok lenne a megújuló energia és a zöld életmód irányába vezető technológiai fejlődésnek. Mondtam már, hogy okos a fickó?
Naszóval…
Tehát kesergés és bűnbakok felkeresése és megkövezése helyett a szerző egyszerűen a saját életének állomásait állítja párhuzamba a bolygón éppen akkor aktuális állapotokkal, amiből kiderül, hogy a légköri széndioxid aránya nő, a bolygó melegszik, csökken a természetes élőhelyek területe, ezek következményeképpen pedig a biodiverzitás is hanyatlik. Attenborough pedig erről nem csak olvasott, hanem tulajdonképpen saját szemével látta, dokumentálta a műsort, aminek most talán a legdrámaibb felvonása előtt állunk
Jövendöl is
Igen, időrendben vázolja azokat a legvalószínűbb következményeket, amikkel akkor kell számolnunk, ha ölbe tett kézzel ülünk. A Föld természeti erőforrásai kimerülnek, éhinség, ivóvízhiány, migrációs problémák, háborúk, nagymértékű fajpusztulás, amibe a bolygó és a bioszféra (köszönik, ők jól vannak) nem döglik bele, viszont az emberiség nem feltétlenül éli túl.
Hangsúlyozni kell, hogy Attenborough-ra legkevésbé sem jellemző a szentimentalizmus és a “régen minden jobb volt” mentalitás (végülis egy kiemelkedő szellem, ha nem említettem volna), hanem a maguk valójában vizsgálja a történéseket. A földi mennyország a legutóbbi földtörténeti korral, a holocénnal köszöntött be úgy tizenkétezer évvel ezelőtt, az utolsó nagyobb eljegesedést követően. A korábbinál sokkal stabilabb volt a klíma, ideális volt a tengerek és óceánok kémhatása, a kialakult természeti környezet pedig tökéletes volt ahhoz, hogy az addig csak kis egyedszámmal rendelkező homo sapiens elkezdje benépesíteni az egész bolygót. Viszont ha ebből a perspektívából nézzük a dolgot, akkor az általunk megszokott környezet nem az átlagos vagy a normális, hanem egy különleges és ritka körülmény, aminek sajnos úgy tűnik, a végéhez közelítünk, de ez leginkább az emberi faj számára jelent problémát, mert a földi élet egy állandóan változó rendszer, ami bár természeténél fogva stabilitásra törekszik, de valójában kihalási eseményekkel tarkított folyamat, aminek pont az egyik legnyugisabb időszakába csöppentünk.
Persze bármennyire is megnyugtató a fenti gondolatmenet, kihalásunkat érdemes lenne minél inkább elodázni, ezért pedig cselekednünk is kell.
Van megoldás
Szerzőnk alapos ember (is). Tucatnyi, hivatkozásokkal és forrásokkal is alátámasztott, sok esetben már jól működő példát tol az orrunk elé, melyekből ha más nem is, de az mindenképpen kiderül, hogy nincs egyetlen jó megoldás, vagy irányvonal, de megoldások és irányvonalak százai kínálják magukat, amelyekből érdemes lenne minél többet megvalósítani. Természetesen ezek közé tartozik az életmódunk, gazdasági, társadalmi modelljeink és leginkább a gondolkodásunk megváltoztatása, de ezek sokkal hosszabb idő alatt fejtik ki kedvező hatásukat, mint amennyi a rendelkezésünkre áll. Persze ettől még meg kell tenni az első lépéseket ebbe az irányba is. Most.
Vannak viszont már évtizedek óta tökéletesen működő projektek, amiket csak minél szélesebb körben terjeszteni kell. Üzleti alapon is életképes nemzeti parkok, tenger rezervátumok, innovatív megoldások a mezőgazdaságban, állattenyésztésben, közlekedésben. Jól halad a megújuló és a zöld energia előállítása, elkezdtek kialakulni a kis ökológiai lábnyom mellett is élhető környezetet biztosító városok és városrészek (igen, parkoló helyett legelő a város közepén) és még temérdek példát fel lehet sorolni, amire itt nincs hely, de a könyv szerzője még a hivatkozásokat is megadja hozzá a könyv végén.
David Attenborough mondanivalóját egy optimista és pozitív gondolattal (páratlan elme) zárja. Azt mondja (sok más tudóssal egyetértésben), hogy a holocént követően elérkeztünk a következő földtörténeti korhoz, amit antropocénnek lenne érdemes elnevezni (tulajdonképpen nem hivatalosan már el is van nevezve), hiszen ha megturkáljuk geológiailag és archeológiailag ezt a réteget, akkor itt már a legszembetűnőbb leletek az emberi tevékenységről fognak tanúskodni, vagyis ez az emberiség földtörténeti kora.
…ami persze lehet egyben a homo sapiens kihalásának kora is, de annak sincs semmi akadálya, hogy a civilizáció legmagasabb szintjén az emberiség a fenntartható életmód, a bolygóval és annak élővilágával való időtlen időkig is életképes közösség létrehozásáról híresüljön el, ennek eszközei is feltételei pedig tulajdonképpen a kezünkben vannak, rendelkezésünkre állnak.
A kisördög
Hát az belőlem bújik ki. Sem olyan okos, sem pedig olyan bölcs nem vagyok, mint a szerző, ezért bármennyire is azt követelné meg a cél, azt diktálnák a pedagógia módszerek, meg kell említenem, hogy azért túlzott optimizmusra nincs okunk, ennek okaira pedig akár a bevezetőben említett, szódával felöntött, szintetikus limonádé sűrűségű filmszatírában is rálelhetünk, miközben jókat kuncogunk.
A könyvet pedig olvassátok el!
