“❌Nincsenek illúzióink: az Európai Unió Bírósága mára túllépett hatáskörén, a föderációs törekvések zászlóshajója akar lenni és ennek szellemében fog február 16-án is ítéletet hozni a Lengyelország és Magyarország által indított eljárásban.
✍🏻Ahogyan Miniszterelnök Úr is írja legújabb Szamizdatjában: a bíróság mindig a föderális berendezkedés felé lökte az EU-t: tudatosan szélesítette hatásköreit és aláásta a tagállami szuverenitás bástyáit.
⛔️Nem szabad elfogadnunk, hogy az egyre mélyülő Európa nevében a bírók új hatáskörökkel ruházzák fel saját magukat és a politikai döntéshozók helyébe lépjenek.
‼️Ez ugyanis nem csupán két tagállamról szól, minden európai ország közös ügye. Ébresztő!”
Ezt Magyarország igazságügyminisztere bírta a világra szabadítani. Azért különösen szomorú ez, mert csak két magyarázata lehet: 1. nem érti az EU működését 2. Érti, csak neki, mint a magyar jogi szakma egyik csúcs-képviselőjének belefér jobb tudomása ellenére hülyeségeket beszélni róla.
Az EU irányítása, mint már annyiszor írtunk róla, bonyolult hatalmi egyensúly szerint működik. Van a Tanács, ahol a nemzetek kormányfői (szakkérdésekben miniszterei) egyeztetnek. Van a Bizottság, ahova ugyan nemzeti küldöttek kerülnek egy-egy terület élére, de ez a szerv hivatott bizonyos operatív dolgokat véghezvinni, ez az EU “cselekvőképes” szerve, amelyben több van egy dolgokat ténylegesen elintéző kormányból és kevesebb az egyeztető fórumból. Van a Parlament, ahol az erőviszonyok nem pont azonosak a nemzeti erőviszonyokkal. Például a német kereszténydemokraták itt sokkal erősebbek és befolyásosabbak, mint otthon, ahol most ellenzékbe kényszerültek. Itt lehet egyes nemzeti kormányzati intézkedéseken és politikákon nemzetközi érdekeket egyeztetve hajlítani.
És végül van a Bíróság, amely ahogy a Bizottság és Tanács nem igazi kormány, a Parlament nem igazi Parlament, a Bíróság sem igazi Bíróság. Valójában egy sajátos Bíróság-Alkotmánybíróság hibrid. Sajátossága még, hogy a Parlament mellett itt ülnek igazán szabad mandátummal emberek, akiknek nem kell hazafelé kérdezősködni, hogy mit akarnak.
Az EU története (szigorlati, ill. államvizsga-anyag) nagyrészt abból áll, hogy a Tanács-Bizottság-Parlament trió huzakodik az EU jog kereteiről, majd amikor valamilyen keretben megállapodnak, arról mindig kiderül, hogy félmegoldás. Naná hogy az, hiszen portugál-észt-görög-belga-román kompromisszumok nem nagyon tudnak nem félmegoldások lenni.
A jogi félmegoldásoknak van egy olyan hátránya, hogy nem működnek a gyakorlatban. Ezért – amint arról vagy 15 tétel szól az EU tételsorban a jogi karon – a Bíróság a kezdetektől vindikálja magának azt a jogot, hogy a jogi félmegoldásokat úgy töltse ki tartalommal, hogy azok működőképessé váljanak.
Mondok egy példát. Az EU jogról nagyon sokáig semmilyen jogszabály nem mondta meg, hogy azt egész pontosan hogyan kell alkalmazni. Kell-e a nemzeti bíróság bírájának EU-jogszabályokat böngészni, hivatkozhat-e ezekre ügyvéd a bíróság előtt, mi van akkor, ha egy nemzeti jogszabály és egy EU-jogszabály ellentétes, kell-e az EU jogszabály alapján nemzeti jogszabályt csinálni, vagy az EU jogszabály közvetlenül alkalmazandó. Nyilván egy politikus se mert azzal a hírrel hazamenni, hogy kedves honfitársak, az EU-s belső piac érdekében holnaptól feladtuk a nemzeti (jogalkotói) szuverenitásunk egy részét.
Aki tanult EU-jogot, már tudja hova akarok kilyukadni. Costa v ENEL, Cassis de Dijon, Van Gend en Loos és társai, amikor az EU Bírósága szépen, ítéletről ítéletre kidolgozta, hogy a direkt homályosra és alkalmazhatatlanra írt jogszabályt hogy kell alkalmazni.
Az EU Bíróságának tehát az EU-ban nemcsak az a szerepe, hogy eldöntse, hogy kinek van igaza, hanem hagyományosan az is a feladata, hogy az EU jogát alkalmazhatóvá fejlessze.
Ennek megfelelően az EU tagállamok vezetői nagyon óvatosak azzal kapcsolatban, hogy mit engednek a Bíróság elé. A Bíróság ugyanis ismerten és kinyilvánítottan az EU erősebb integrációja, az EU jogának primátusa felé elfogult. Ott az fog nyerni, akinek “több EU” van az álláspontjában, azzal szemben, akinek “kevesebb EU” van. A Bíróság ily módon a kompromisszumok motivátora. Ilyen szempontból teljesen normál bíróság, hiszen épeszű ember inkább megállapodik szépszerével hétköznapi ügyekben is és nem bízza magát a drága és bizonytalan perre. Az EU tagállamai ezt tudják és igyekeznek nem a bíróság nagy valószínűséggel terhesebb döntésére bízni magukat.
Ugyanakkor ebből az is következik, hogy valamit a Bíróság elé engedni nyilvánvaló politikai vereség. Oda ugyanis azok az aktorok, akik kellő érdekérvényesítő erővel bírnak (nagy országok, illetve kis országok ügyes érdekérvényesítő szövetséges-kereséssel) nem engedik a dolgaikat a Bíróság elé kerülni, hanem bármilyen fejenállós-seggenpörgős kompromisszum árán elkerülik azt.
Az, hogy a jogállamisági mechanizmus kérdésében Magyarország és Lengyelország a Bíróság elé kényszerül, tehát nem azt jelenti, hogy a Bíróság szerepéből kilépve majd jól bosszút áll rajtunk, hanem azt, hogy Magyarországnak sikerült vállalhatatlan helyzetbe manővereznie magát.
Hogy ezt az igazságügyminiszter miért nem tudja? Erre csak a fentebb leírt két szomorú válasz létezik.
