Olvasom a G7-en is, hallom máshonnan is, hogy derék kormányunk igyekszik alávágni annak, hogy az ételszállítás, a mindenféle alternatív csomagküldő- és futárszolgálatok után a gyógyszerforgalomban is megjelenjen a weben rendelős-kiszállítós modell. A dolog mögött elég érdekes társadalmi, politikai és gazdasági kérdések állnak. Előrebocsátom, a gyógyszerészethez teljesen hülye vagyok, ezért igyekszem is keveset írni róla, de a tévedés jogát fenntartom.
Az az érzésem, hogy a “hogy kereskedhetnek gyógyszerrel” kérdésre adott válasznak erős és mélyen gyökerező társadalmi beidegződések az alapjai. Amerikában szabad polcon van kismillió, itthon – igaz nem vényre de – csak gyógyszertárban kapható gyógyszer. Lehet venni 200 szemes aszpirint, hasfogót, más hasonló egyszerűbb készítményeket. Persze minden további nélkül lehet ezekkel olyan hülyeséget csinálni, aminek emberhalál lehet a vége, de a kártérítési perekre oly kényes Amerikában valahogy senkinek nem jut eszébe bevezetni, hogy egy csomag paracetamol-tablettát kizárólag olyan helyen lehessen vásárolni, ahol fehér köpenyben és baccpapucsban intézkedő hölgyek vannak, üvegfal mögött, aranykeretes, madzaggal nyakba lógatható olvasószemüveggel.
Ehhez képest nálunk meg hiába szabad bizonyos nyakatekert szabályok mentén drogériában, benzinkúton is gyógyszert venni, mindenki inkább a patikába megy. Tudom, hogy emellett is szólnak érvek, abban az országban, ahol a Frontin jobban fogy mint a TicTac, bár lehet ehhez inkább azt kéne megvizsgálni ki írja fel azt a Frontint…
Ha megnézzük a gyógyszerforgalmazásról szóló törvénynek (2006. évi XCVIII. törvény) azt a paragrafusát ami ki fog egészülni ezzel: “74/A. § Magánszemély helyett és nevében eljárva, üzletszerűen végzett bevásárlói és kiszállítói szolgáltató tevékenység keretében gyógyszerkiszállítás nem végezhető.” akkor azt találjuk, hogy van itt azért más is, mint a magyar nép egészségén aggódás.
Jelenleg patika úgy működhet, ha van benne gyógyszerész, a gyógyszerésznek tulajdonrésze, és meg van határozva, hogy egy embernek hány gyógyszertára lehet, mekkora településen. Emögött nyilván ott van, hogy meg akarják őrizni a gyógyszertár-hálózatot, hiszen különösen az egészségügy mostani ramaty állapotában nem rossz dolog az, ha orvos nincs is kéznél, de azért valaki tudja, milyen gyógyszert nyomjon egy kétségbeesett rokon kezébe. Ha bezárt a gyógyszertár, ez azért nehezebb.
De van itt másik dolog is. Bizony, a németek.
Az élelmiszer és FMCG kiskereskedelem bebizonyosodott, hogy a logisztikai tudástőke olyan henger, mintha a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg szövetségben támadta volna meg a franciákat. Sokszor írtam már arról, hogy a német diszkontláncok sikerének csak meglepően kicsi részét adja az, hogy gazdasági erejüknél fogva előnyös szerződéses feltételeket tudnak a hozzájuk képest kicsi termelőkre ráerőszakolni.
A piaci erő jó sok részét ezeknél a cégnél a tudás adja. Az olyan tudás, hogy a bejárattól hanyadik polcon legyen a kakaó, a higiéniai termékeket a pénztár felé melyik soron tegyék ki és így tovább. Ez komoly termékfejlesztés eredménye, amelynek köszönhetően a diszkontlánc boltja annyival működik finomabban a helyi bótnál, hogy az már boltonként is havi tízmilliós költségmektakarítást jelent.
A hálózatok gyógyszertárain már ma is lehet látni, hogy olyan rendezte be őket, aki ért az értékesítéshez. Vezetik a tekintetet a polcok, ugyanúgy, ahogy egy lidlialdi pénztára mellett is azok a dolgok van kitéve, amelyekből az ember bedob egy csomaggal, mert lehet hogy nincs otthon (van, mert a múlt héten is bedobta).
Na ha ez a tudás beszabadul oda, hogy webshop és futár, akkor jó pár kisebb patikának lőttek. Elég mennyiségű értékesítési és rendelési adatból előre lehet dolgozni a logisztikának és a készletgazdálkodásnak, jönnek a feketeöves működéskarcsúsítók, és az előre dolgozó webshopok. Az adatbázisok, amelyek anélkül hogy tudnák mi az a Hold és mi az a női ciklus azokon a bizonyos napokon egyet fizet kettőt kap akcióban dobálják fel a görcsoldót és a tampont, belvárosi IP címre a drágább applikátorosat, külvárosira a simát. Egy idő után észlelik, hogy aki fogínygyulladásra való ecsetelőt vesz, annak be kell dobni ajánlatba a fájdalomcsillapítót, a fásli vásárlójának a diklofenákos kenőcsöt. Csomagajánlat, vigyed ezt is, pörögjön a készlet. Pörgő és kisebb készlet, kedvezőbb days is inventory mutató, alacsonyabb készlethitel, kisebb kamatteher, alacsonyabb költség, ugyanolyan árréssel alacsonyabb ár, versenyelőny, szép sorban bezáró kisboltok. Végignéztük már egyszer.
Az a helyzet, hogy a patikáknál is végig fogjuk, csak lehet majd kicsit később. Hogy ez jó-e vagy nem, azt nehéz megmondani, én nem is vállalkozok rá, hogy ebben ítéletet mondjak. Csak azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb ez meg fog történni. Egy ilyen késleltető hatású törvényre még azt is tudnám mondani, hogy oké, legyen ez, ha a közben készülnének arra, hogy a kihívásnak megfeleljenek a kicsik is. Csak közben tudom, hogy a magyar állam sikeres és előremutató fejlesztésekre képtelen, így inkább azt érzem, hogy most éppen az elkerülhetetlent odázzuk el.
Értem azokat az érveket is, hogy ebben a rendszerben benne van, hogy a nagyfaternak felírt lórúgás-gyógyszer némi fröccsel kiváló lehet a drogok kiváltására és hogy a gyógyszerfüggés nem tréfadolog. Csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ennek az ellenszere az lenne, hogy a patikában személyesen nem adnak ki XY gyógyszert. Érdekes módon szerintem pont az adja a nagy kontrollt, ha mondjuk a futárnak le kell pittyenteni a QR kódot a nagyfater (meghatalmazottja) telefonjáról és simán lehet beállítani olyan figyeléseket, amelyek megmutatják hol “szökik” potenciálisan a gyógyszer a rendszerből. A cégek az élő ügyfélen tudnak keresni… De ez már szakmai vizekre vezeti a gondolataim szekerét a közélet vulkánja felett, ezért itt be is fejezem, és várom az álláspontok ütközését a közélet rögös útján.
