A Wirecard egy fintech cég, fő tevékenysége különböző készpénzkímélő fizetőeszközök fejlesztése, forgalmazása, üzemeltetése. A frankfurti tőzsdén is kereskednek a részvényeivel. Igaz, ez egy kisebb trükk után jött, a tőzsdéről kivezetés küszöbén álló céget vásároltak fel, annak érdekében, hogy az IPO-val (Initial Public Offering, tőzsdei bevezetés) járó elég alapos átvilágítást és drága procedúrát megússzák. A cég alapítása óta folyamatosan növekedett és a kezdeti biznisztől, amely nagyrészt fizetős pornóoldalak tranzakcióinak lebonyolítása volt, folyamatosan haladtak a mainstream felé, ahova meg is érkeztek.
Az összeomlást megelőző években több százezres ügyfélkörük volt már, köztük egészen nagy vállalatok. Ráadásul aktívan nyitottak az ázsiai piac felé, az Alipay, a Tencent, a WeChat Pay is a partnereik között volt.
Különböző szakemberek évek óta mondták, hogy a cég jelentései körül nincs minden rendben, míg 2019-ben a Financial Times kiszivárgott belső anyagokra hivatkozva állította, hogy a könyvelés számai manipulálátak, fiktív szerződések, fiktív partnerek vannak. A dologból pereskedés lett Noha az üzlet világában senki sem fehér lovon közlekedő gáncstalan Sir Lancelot, a Financial Times nem a Pesti Srácok, nem hoz le random lejárató cikkeket. A wirecard részvényei természetesen zuhantak a cikk miatt. A cég egyrészt agresszív médiakampányba kezdett, a CEO Markus Braun minden, kicsit is mikrofonnak tűnő tárgy előtt megállt és elmondta, hogy minden rendben van, másrészt pedig felkérték az egyik Big4 könyvelő-audit-üzleti tanácsadó óriást, a KPMG-t, hogy világítsa át a könyvelést. Eljárt a német pénzügyi felügyelet, a Bafin is. Úgy tűnt, hogy sikerül megnyugtatni a kedélyeket, és a tamtamot verő különböző jogászok és pénzpiaci szakemberek rémeket látnak.
Aztán kiderült, hogy nem. Kiderült, hogy a KPMG nem kapott meg minden információt, amit meg kellett volna, és egy másik Big4 cég, az Ernst and Young (EY) pedig már egyenesen arra jutott, hogy 1,9 milliárd eurónak nem találják a nyomát. A cég részvényárfolyama végkép összeomlott, a rendőrség házkutatást tartott a székhelyén, az ügyvezetőt és még pár embert őrizetbe vették, Markus Braun jelenleg ötmillió eurós óvadék ellenében védekezik szabadlábon. A Bafin teljeskörű vizsgálatot folytat.
Eddig a hírek, amelyek a magyar sajtóba is eljutottak.
Noha ez egy cég, és nem cégek százai, mint a dotcom összedőlés után, a jelentősége mégis nagy a dolognak, mert több szempontból a húsz évvel ezelőtti Enron-botrányra hasonlít, az pedig nagyon nagy hullámokat vetett. Többek között azért van Big4 és nem Big5, mert az Arthur Andersen nevű cég, amelyik “nem vette észre” hogy gond van az Enron könyvelésével elvesztette minden piaci renoméját és kénytelen volt lehúzni a rolót, maradványai ma más neveken működnek. Alighanem most a KPMG-nél is vannak páran, akik csak fél szem Xanax után tudnak aludni.
A történet olyan szempontból is hasonló, hogy itt is kerülnek elő emberek, akik már korábban megmondták hogy baj van, és ezt nem a levegőbe beszélve mondják, hanem tényleg jelezték korábban kételyeiket. Az Enron-botránnyal kapcsolatban ismert, hogy valamelyik jobb amerikai business school diákjai hónapokkal a botrány kitörése előtt házi feladatba kapták, hogy készítsenek egy vállalatértékelést az Enron-ról és adjanak egy buy-hold-sell véleményt. Az eredmény SELL lett, vagyis a cég részvényeit mihamarabbi eladásra javasolták, mivel a gyanús könyvelés miatt úgy gondolták jelentősen többe kerül a részvény annál, mint amit a vállalat tényleg ér. Diákok mondták ezt, publikus, az internetről letölthető adatok alapján.
Amerikában rendes boszorkányüldözés lett a dologból, meg a Sarbanes-Oxley (SOX) törvény, amelyet 1 tartózkodás és 99 igen mellett fogadott el a szenátus, és jelentősen megszigorította az amerikai cégek átláthatósági szabályait. A német jogrendszerben valószínűleg ilyesmire nem lesz szükség, elég szigorú az így is.
A baj nem itt van.
A német vállalati kultúrának elég vegyes megítélése van. Egyrészt mindenki ismeri családivállalkozó Herr Kisvállalatot, aki legfeljebb pár száz alkalmazottat foglalkoztató cége élén áll. A céget az ükapja alapította, eredetileg düzniket gyártottak gőzmozdonyokba, aztán ricniket automobilokba, ma pedig mindenhez, amihez nagyon pontosan megmunkált, csúcsminőségű düznik és ricnik kellenek őket hívják. Az általuk gyártott düznik és ricnik háromszor annyiba kerülnek, mint a második legdrágábbak, de a kínai űrhajóban is azok vannak, meg sem próbálkoztak a kínaiak a másolással. Herr Kisvállalat egy A6 Audival jár, bohém fiának van egy cabrio Lamborghinije, de majd megjön az esze. Az alkalmazottak, nemritkán több generáció óta a vállalattal, elégedett Golf és Passat tulajdonosok. A német vállalati kultúra szereti magáról ezt a képet sugározni, és megfeledkezni arról, hogy milyen jó dealeket csináltak anno a bajszossal, és milyen jól megúszták azt.
A hong-kongi EY irodában egy előadáson hallottam, hogy a németek sokáig tartották magukat az otthoni antikorrupciós előírásokhoz, és egy kávéra se hívták meg a kínai partnert. Azonban mikor kiderült, hogy az amerikaiak és a franciák óvatosan, de azért megkenegetik a kínai partnereket (az ottani üzleti kultúrában ez elvárás, nem tekintik korrupciónak) akkor megjött az utasítás a német központokból, hogy akkor tessék alkalmazkodni. Rövid időn belül az amerikai és francia cégek csak néztek, mert az itt-ott ajándékba adott svájci óra és hasonlók helyett, rendes bunga-bunga partik, alacsonyan szálló dollárszázezrek következtek, több német vállalatnak voltak is ebből 15-20 éve gondjai.
Más szavakkal: a német nagyvállalatok módszereiről senkinek sincsenek illúziói. És noha a Wirecard “botránycég” és mindenki hüledezik, hogy hátdekérem ez hogy volt lehetséges, azért a nem német befektetői körökben biztos vagyok benne, hogy sokan gondolják, hogy ja bitte, a krautok a nagy gáncstalanság közepette megint sikeresen csináltak egy ordas nagy botrányt. Vagyis hiába “elszigetelt eset” a wirecard ügye, azért a dízelbotrány után megint kiborul egy csontváz a szekrényből, és alapvető kérdéseket vet fel a vállalati-üzleti etika német helyzetével kapcsolatban. És bizony ehhez hozzászámolandó a német cégek kiváló kapcsolata a mindenféle keleti despotákkal, így a magyar miniszterelnökkel is. Persze ezt bármely más multicég esetében is fel lehet említeni, nemcsak a németeknél.
De nem csak a külföldi befektetők néznek össze, hogy mi van itt kérem. A német gazdaság egyik erejét a fent emlegetett boldog Golf és Passat tulajdonos alkalmazottak megtakarításai adják. Egész Európa egyik problémája, hogy Hans és Günther eleve nem keres annyit, mint amennyit a német vállalatok teljesítménye alapján kéne, ráadásul ebből a viszonylag nem magas (persze, innen nézve csodásan magas) fizetéséből még jócskán félre is tesz. Európa több országa meg nagyon szeretne könnyűipari termékeket eladni Hansnak és Günthernek de ők nem veszik.
A pénzüket német bankok és alapkezelők fektetik be konzervatívan. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a régi német cégeknek, legyen az hagyományos családi kisvállalat vagy valamelyik nagy iparvállalat, mindig van forrása ebből az irányból, hiszen mi lenne jobb befektetés, mint egy vezető düzni- és ricnigyártó cégbe fektetni, amelyik ma is meg holnap is, meg egymillió év múlva is düzniket és ricniket fog eladni szerte a világon. Sőt, még a világgazdasági válságokat is túléljük, hiszen a német államkassza is pont ugyanilyen takarékos, nem okoz gondot akár többszázmilliárd eurónyi pénzt kiosztani, amikor lelassul a világgazdaság, és átmenetileg senki nem vesz se düznit, se ricnit.
Ezek nagyon stabil bizniszek, csak egy gond van: lemaradnak a jelenleg (már vagy tíz éve) zajló ipari forradalomról. Abban nincs hiba, hogy düzni és ricni mindig kell majd. Csak épp az a helyzet, hogy az olyan óriások, mint az Amazon, a Facebook, a Google vagy ezek kínai megfelelői egyedül akkorák, mint a frankfurti DAX indexet alkotó düzni- és ricnigyártó nagyvállalatok együtt véve. Ezzel még nem lenne gond, de az a helyzet, hogy ezeknek az óriásoknak a termékei fogják meghatározni a német iparcikkek kereskedelmét is. Míg például 10-15 éve egy autót a jobb gyorsulása és rugalmassága vagy akármilyen más műszaki tulajdonsága adott el, ha most leírják egy tesztben, hogy nem párosodik a fedélzeti infotainment rendszer az ájfónnal csak az androiddal vagy fordítva, akkor az vásárlókat riaszt el.
Németország pedig az ilyen, az internet világában valami újat, jót és modernet kitaláló vállalatok versenyszámban nagyon le van maradva. Igaz, a legtöbb európai ország ugyanígy le van maradva, csak éppen a németek gondolják magukat Európa első számú gazdasági erejének, miközben a DAX komplett market cap-je annyi, mint mondjuk az Alphabetnek (Google).
Németország és Európa számára tehát nagyon fontos lenne, hogy mi is felmutassunk valami hasonló sikersztorit, hogy van valami kis cég, megindul a semmiből és a világkereskedelem meghatározó tényezőjévé válik. Nagyon nehéz Európában ilyet találni, és egy-két évvel ezelőttig a Wirecard lett volna az egyik, akikre lehetett mutatni, hogy hát például ők, milyen kiváló fintech dolgokat fejlesztenek ki, és micsoda innovatív társulat. Aztán kiderül, hogy laza kétmilliárd euróval nem tudnak elszámolni. A következő, aki el akar majd számolni, viszont nem fog kapni Hans és Günther pénzéből, főnökük meg majd választhat, hogy a düznik és a ricnik árából egy amerikai, vagy egy kínai cégnek ad százalékot. Aztán egy szép napon megjelenik egy kínai bank és azt mondja, hogy megveszi az egész céget, úgy ahogy van. Na ez az igazi probléma, ebből villant meg egy darabot a Wirecard története.
