Bármennyire is szeretjük azt hinni, Magyarország nem a világ közepe, csak nekünk az. A világ ráadásul egész jól elvan az intézményes korrupcióval, tehát önmagában azért, mert lop, Orbán még élhetne, mint hal a vízben. Ahogy 2010 óta teszi, kicsit mérgelődtek itt-ott a lopásain, de senki sem foglalkozott vele, jött a pénz továbbra is. Áttételesen maga az EU finanszírozta egy komplett diktatúra kiépülését, aranyvécés diktátorral, páncélautóval és a királyi család mindenhez kiválóan értő nőtagjával együtt.

Mi változott?

Egyrészt lassan európai parlamenti választások jönnek. Ott az Európai Néppártnak, a mérsékelt jobboldali pártok tömbjének most többsége van. Többek között azért nem bántják Orbánt, mert olyan nagy többség azért nincs. Az EP-képviselőket arányos rendszerben választják, nem is tudnak olyan különbségek kialakulni, mint például Magyarországon. Ezért aztán a fideszes EP kontingens hasznos csavar a gépezetben. Cserébe a nembántásért, nagyjából civilizáltan viselkednek (még Tompika is) és meghagyják a hőzöngést Morvai Krisztinának, akihez képest Nigel Farage egy Periklész, egy Cicero, egy Adenauer.

Igenám, de az EPP elleni legfontosabb érv a kampányban, hogy megtűrik maguk között Orbánt, ezért Orbánt valahogy pacifikálni kell. Nyilván Guy Verhofstadt performansza is a közeledő választásoknak (is) szól, de ettől még nem akarnák a következő költségvetési ciklusra kompletten bekorlátozni Orbánt. Mi történik akkor?

Az, hogy változik a világ

A világpolitika mindigis tömböket, birodalmakat hozott létre, a nemzetállamok évszázada ebben inkább kivétel, mint szabály. A népek önrendelkezési joga ugyanis ellentétben áll azzal a természetes, ám szerencsére már nem jogszerű igénnyel, hogy ha nekem erősebb hadseregem van, mint Bergengóciának, akkor lerohanom a bergengócokat, férfiaikat felkoncolom, asszonyaikat elhurcolom, és a továbbiakban Bergengóciát saját Piréz Birodalmam keretei között működtetem tovább, természetesen a bergengóc kultúrát tűzzel-vassal üldözve.

Ez a viszonylag modern fejlemény (ti. hogy ne irtsuk ki egymást faji-vallási alapokon) azonban nem szüntette meg a nemzetközi politikának azt a vonását, hogy a jelentős gazdasági és katonai erővel bíró országok befolyási övezeteket igyekeznek kialakítani, és ezekből egységes, központi akarat szerint működő tömböket, vagy ha úgy tetszik birodalmakat alkotni.

A világ politikai térképe azonban átalakul

A hidegháború keleti-nyugati dichotómiája kezd átfordulni valami olyasmibe, amelyről Panamajack barátom már többször kifejtette, hogy az az első világháború előtti állapotokra emlékeztet.

Vagyis nincs egyetlen szuperhatalom, amely minden kétséget kizáróan erős lenne a többieknél. Ahogy a Brit Impériumnak, most Amerikának is egyre több kihívója akad. Kína erősödése már közhely. Oroszország, jó szokása szerint a csőd szélén egyensúlyoz, de szintén szokásos módon ez nem zavarja birodalmi törekvései kifejtésében.

Megjelennek regionális erőközpontok, mint például Erdogan, aki ebben a hónapban Szarajevóban fogja megtartani pártja egyik naggyűlését, ezzel már-már a páviánok péniszmutogatós agressziójával fog beinteni az EU-nak, mivel úgy érzi, hogy ezt megteheti. A Közel-Keleten is aktív, de ott vannak versenytársai Irán és Szaúd-Arábia képében, utóbbiban egy régi kalifák nagyságára tekintő fiatal régens kormányoz.

Olyan hagyományosan nagy befolyással bíró országok, mint Japán, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország gondokkal küszködnek, amelyek között meglepően sok politikai természetű van, ezekre mindjárt visszatérek.

Euroatlantia vs. Eurázsia

Erről is talán (vagy csak akartam írni róla?) volt már szó itt a Múzsán, de része ennek a gondolatmenetnek is az, hogy a nagy földrajzi felfedezések és Bizánc eleste előtt az európai politika gyökeresen másképp nézett ki, mint most.

A tengeren elérhető gyarmatok, később pedig a hatalmas amerikai szövetséges az európai politika súlypontját nyugatra vitte. Beszédes a NATO neve: észak-atlanti együttműködésről szól, vagyis arról, hogy Európa nyugati része Amerikai segítséggel meg fogja magát védeni a keletről jövő fenyegetéstől, érkezzen az Németországból vagy Oroszországból.

Ez a berendezkedés Közép-Európában nagyon mély törésvonalakat hoz létre, ugyanis ennyire messzire Londontól és Párizstól a centrum-periféria szerep nagyon billegni kezd. Ez Németország örök baja, hogy nekik az lenne a jó, ha – mint olyan sokáig ez már így volt – újra kiterjedne a német gazdaság és kultúra befolyása egész Kelet-Európára.

Oroszországnak és Kínának vannak ezzel egyező és ezzel ellentétes törekvései. Putyin külpolitikájának fontos része a “kontinentális” gondolat, vagyis ő Európát elsősorban kontinensként szeretné kezelni (és kezeli) nem pedig elválasztva lenni az Atlanti-óceán két partján levő gazdagoktól, valami távoli tatár-barbár területként. Ez a gondolat sem új, Putyint lehet utálni érte, azonban amit akar, azt már Rettegett Iván és Nagy Péter is akarta.

Kína pedig, akármilyen kemény vezető is legyen Hszi Csin-ping, térnyerését elsősorban a jó öreg konfuciánus alapokon, gazdasági és politikai befolyásszerzéssel képzeli el. És csinálja.

Kínának és Oroszországnak tehát egyáltalán nincs ellenére, hogy az európai politika súlypontja keletre tolódik, azonban ők természetesen nem akarnak német dominanciát elfogadni, hanem osztozni akarnak. A Kelet és a Nyugat határa ezen a környéken rengeteget mozgott, gondolhatunk itt a Duna mentén húzódó limesre vagy épp a frankok szláv vazallusaira a mai Dunántúlon. (ennek kulturális utóhatásairól egyébként Hamvas Bélának zseniális írásai vannak)

Az EU-ba tehát nem nehéz belelátni Nagy Károly birodalmának utódját, főleg mivel az alapító államai nagyjából a frankok szállásterületén vannak, Aachenből meg egy ügyes parasztgyerek simán át tud köpni Brüsszelbe, pláne Maastrichtba.

A mai közép-európai nemzetállamokba pedig nem nehéz belelátni olyan korszakos uralkodók vízióit, mint Szent István, Vitéz Boleszláv. Ezzel versengett egy másik vízió, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás, Mária Terézia, Nagy Frigyes víziója, amely viszont Közép-Európai birodalomban gondolkodott. A sokadik kísérletre Trianon és Versailles tett pontot, ki tudja meddig.

Jelenleg tehát egy törésvonalon, egy tűzgyűrűn élünk

A világpolitika egyik fontos törésvonala húzódik alattunk. Az EU épp azzal a barbatrükkel próbálkozik, hogy a német befolyási övezet (figyeljük, hogy megálltam a “Lebensraum” kifejezés használatát?) szerzési törekvéseket összebékítse az EU eredeti “frank” koncepciójával.

Tetszik, nem tetszik, ameddig fel nem bukkan erre egy új Luxemburgi Zsigmond vagy Mária Terézia, addig az itteni államoknak, főleg a Trianon utáni szétrobbantott állapotukban vazallus szerep jut.

Ebben a kontextusban teljesen érthető, amit Orbán az EU-ban művel, még akkor is, ha nem jól csinálja, vagy legalábbis a pálya széléről nézve azt mondjuk, hogy lehetne jobban csinálni. A törésvonalon billegő országok között próbálja felértékelni a sajátját, mégpedig hintapolitikával. Ahogy az oroszoknál, itt is bőven van hova visszanézni a Bizánc és a Nyugat között egyensúlyozó III. Bélától az erdélyi fejedelmeken és Thökölyn át a Horthy-korszakig.

A hintapolitika lényege az, hogy két (vagy több) nagyobb erő egy kis ország miatt nem fog felvállalni nyílt konfliktust de közben van elég nem nyílt konfliktusuk ahhoz, hogy ne tudjanak kiegyezni a kis országok felosztásáról, mint az történt például Jaltában.

Orbán tűzzel játszik

Orbánnal most azért van mindenkinek baja, mert amit csinál, az már nem egyszerű hintapolitika. Felismerve az EU romantikus-egalitárius berendezkedésének réseit, nem elégszik meg a hintázással, hanem az EU sorsát alakítani is igyekszik. Ellenben ezt nem úgy teszi, mint Géza fejedelem a Quedlinburgba küldött követekkel, hanem sokkal inkább a kalandozó magyarok modorában, akik szintén Nyugat-Európa gyengélkedését használták ki.

Azonban a kalandozások is csak addig működtek, ameddig Nyugat-Európa egyszer csak meg nem rázta magát és lett egy augsburgi csata. Nem nehéz meglátni a párhuzamot a készülő EU-költségvetés és az ezer évvel korábbi történések között, kérdés, hogy lesz-e elég egyező érdek ahhoz, hogy Orbánt keretek közé szorítsák. És kérdés, hogy Orbán képes lesz-e olyan taktikaváltoztatásra mint Géza, aki még pont időben lépte meg azt, hogy beállt az európai országok sorába. Igaz, azt a döntést Géza egy erősödő Nyugat mellett hozta meg. Kérdés, hogy lesz-e erősödés?

Kitekintve mostmár Közép-Európából ugyanis azt látjuk, hogy a “hagyományos” nyugati országok mind válságot, de legalábbis nagy változásokat élnek át és egyáltalán nem veszik olyan természetesnek az euroatlanti együttműködést mint korábban. Erre engednek következtetni a nem épp haverkodós hangnemben folyt Trump-Macron és Trump-Merkel találkozók. Miközben mindenki tárgyal bőségesen olyan országokkal, amelyek érdekei ellentétesek mind az euroatlanti, mint az EU együttműködéssel.

De miért vannak ezek az országok válságban?

Azért, mert győztek. Most derül ki, hogy az egykori nyugati (“szabad”) világban kialakult politikai rendszernek nincsenek válaszai egy sor fontos új kérdésre.

A konzervatív-liberális intézményes és gazdaságpolitikai berendezkedés minden más tömböt, országot, birodalmat állva hagyó gazdasági fellendülést hozott. Azonban a leépült intézményes kontroll felvet problémákat. A globalizáció miatt például könnyebben létrejönnek buborékok, egész messziről áramlik pénz a dotcom- vagy a subprime lufiba, ezzel minden “domestic” válságnál nagyobbra fújva azokat.

De – és ez visszaköt a közép-európai kérdésekre – nem nagyon tud válaszolni arra sem ez a gazdaságpolitikai berendezkedés, hogy mi legyen akkor amikor egy német vagy francia iparvállalatnak jó üzlet az oroszokkal kereskedni, és ezért igyekszik kiherélni a Putyinnal szembeni politikai cselekvést (szankciókat). Ezen a ponton a német politika nem vethet sokat a szankciók ellen ágáló Orbán szemére. Az, hogy Putyin erre a jelenségre rájátszik, pedig a világ legtermészetesebb dolga.

A kérdés a hidegháborúban fel sem merült, ott volt a vasfüggöny.

Mi legyen tehát erre a kérdésre a válasz? Hisz elvileg demokrációkról beszélünk. És akkor mi a választók érdeke? Az, ami a tőkéseké vagy az ami az általuk megválasztott politikai elité? Amikor a saját párttársai megintik Angela Merkelt, hogy azért csak óvatosan lelkesedjen Macronnal, akkor látszik, hogy ennek a kérdésnek a jelentőségét, legalábbis Európában, nem lehet túlbecsülni.

De gondok vannak jóléti-szociális-alapjogi vonalon, a baloldal hagyományos terepén is.

1968 óta számtalan olyan folyamat zajlott le Európában, amely miatt Európa irigyelt hely lett. Hatékony egészségügy, könnyen hozzáférhető, jó oktatás, szólásszabadság, szexuális szabadság, a világon a legjobban érvényesülő női egyenjogúság, nemzetiségi jogok, vallásszabadság, szekuláris államok, ezek egyike sem létezne az európai baloldal nélkül.

A baloldal egyrészt maga is válságban van, hiszen felmerül a hogyan tovább kérdése. Milyen jogot kell még elérni? Ráadásul miért kell “küzdeni” úgy ahogy a hatvannyolcasok tették, törve-zúzva is akár, amikor Nyugat-Európában bárki csinálhat civilszervezetet, benevezhet a nyílt társadalmi párbeszédbe és támogatókat gyűjthet az ügyének? Ez már eleve vadhajtásokat eredményez, de van egy másik gond.

Ez a gond pedig az, hogy Európa a Föld legnagyobb részéhez képes maga a mennyország, és ez minden gond ellenére még nagyon sokáig így lesz (szerencsére). Ez viszont embertömeget vonz és még fog vonzani.

Ezzel egyfelől semmi gond nincs, mert szükség van rájuk, egyszerű demográfiai okokból és egyébként is, Európa mostani képe évezredek migrációs hullámainak eredménye, semmi ok nincs azt hinni, hogy a jövőben ezek megszűnnek.

Igenám, de ahogy azon a Fidesz (és egész Európában még sok politikai erő) szeret lovagolni, amúgy teljes joggal: vannak kulturális különbségek.

Egészen rövidre fogva: ezeknek az embereknek nagy része nem tudja, mit jelent a szolidaritás.

Márpedig az összes európai jóléti rendszer és maguk a jogi-közjogi berendezkedések ezen alapulnak. A “barbárok” meg ezt nem értik.

Az világos, hogy a “barbárok” jönni fognak, akkor is, ha Orbán még öt sor szögesdrótot húz ki a határra. A berlini falnál géppuskáztak is, mégis ledőlt.

Viszont a szolidaritásra és az univerzálisan mindenkinek járó jogokra építő rendszer egyszerűen nem tud mit kezdeni azokkal, akik a rendszer előnyeit akarják, a vele járó kötelezettségeket – sokszor szerintük fertelmes bűnöket – pedig tagadják.

Ez pedig elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy az európai élet micsoda?

Az emberi jogoknak ez a minden eddiginél teljesebb élvezete, a jólét, a gazdaság az jogosultság, és mindenkinek jár, része az emberi méltóságunk alapján járó jogognak?

Vagy pedig életforma, egy eszmerendszer, amelynek a követése (mint például Kínában a konfucianizmusé) adja mindazokat a dolgokat, amelyeket más helyeken csak a mennyországban mernek megígérni az ottani politikusokat?

Mivel az európai baloldal nagyrészt egyetemisták által alapított pártokból áll, nem meglepő hogy erre a kérdésre dogmatikus, jogilag helyes választ adnak: az élet Európában élvezett könnyűsége szerintük jog, és a joggal visszaélőket nem a jog általános korlátozásával, hanem jogállami eszközökkel: büntetésekkel és bűnmegelőzéssel kell kezelni.

Ez egyébként tényleg így helyes, csak van két gond. Az egyik, hogy a megfelelő integráció és bűnmegelőzés iszonyatosan sok pénzbe kerül, és sose lesz hibátlan. Most is töredék százalékokban fejezhető azoknak a “migránsoknak” a száma, akik tényleg bajt kevernek, és ehhez képest minden jobboldali politikus ebből él Európában.

A másik “gond” az a teljesen természetes érzése az európai embernek, hogy létezik valamiféle európai identitás. Időről-időre felmerül, hogy ennek a kereszténységre kellene kimondva is alapulnia. Én ennek nem vagyok híve, mivel az európai identitás legalább négy dologra épül: a kereszténységre, a hellén filozófiai-etikai hagyományokra, a római jogra és a felvilágosodásra, vagyis jóval bonyolultabb dolog annál, hogy egyszerűen “kereszténynek” címkézzük, ráadásul szükségtelen vallási feszültségekhez vezet, és Európa többek között attól is nagyon jó hely, hogy 1648 óta nem volt nagyobb vallásháború errefelé.

De akkor is, ez egy identitás, amely védelemre érdemes, és jogokat és kötelességeket tagadó bevándorlók automatikusan szembe kerülnek ezzel.

Van-e megoldás?

Van. Hogy mi az, nem tudom, de hamarosan kiderül. Az Economist egyik közelmúltbeli cikkében arról ír, hogy nem kell azért temetni a nyugati liberális demokráciát, hiszen pont ebben a legjobb: a jobboldal kiáll az európai identitás megvédése, és tiszteletének megkövetelése mellett, a baloldal pedig meglátja az embert azokban, akiknek a jogai egy ilyen folyamatban sérülnének.

Vagyis ha valahol, akkor a nyugati liberális demokráciában van esély megoldásra.

Más kérdés az, hogy ehhez jelenleg két dolog hiányzik: a problémákra értelmesen reagáló baloldal és a problémákra értelmesen reagáló jobboldal.

Jelenleg egész Európa szenved attól, hogy a baloldalt Jeremy Corbyn-ok, Karácsony Gergelyek, Martin Schulzok alkotják, jobboldalon meg a megfáradt Merkel, a szánalmas Theresa May, és az erdogani ambícióit egyre kevésbé rejtegető Orbán és Kaczynski színesíti a mezőnyt.

Macron példája mutatja, hogy egy hiperintelligens és a született politikus minden ismérvét magán hordozó vezetőnek is milyen nehéz dolga van.

Több helyen, így nálunk is, de főleg Amerikában

viszont olyan választ adnak a problémákra, amelyet leginkább reakciósnak lehet nevezni, habár ennek a szónak azért vannak mindenféle konnotációi. Vagyis Trump “Make America Great Again” szlogenje, és Orbán old-fashioned kereszténydemokrata országa is múltba révedés, a fentebb taglalt összes fejlemény elől porba dugott fej. Ki tudja, talán azért ilyen sikeres ez, mert nagyon sok generáció van mostmár, akik régebben már rég halottak voltak ennyi idősen. Ez is óriási kihívás a demokráciának: mit kezd azzal a helyzettel, hogy a szavazók szocializációja között nem 2-3, hanem adott esetben akár 5-6 évtized van?

Akármit is kezd, Orbán retrográd megoldásai itt is egyre több embernek lesznek útban, és ennek az első jelei kezdenek mutatkozni. Ugyanis a nyugati politikusok, ellentétben legtöbb keleti kollégájukkal, átváltozóművészek, mivel sokkal többet találkoznak nyílt és szabályos választásokkal. És egyre többen közülük felismerték, hogy átmenteni magukat csak úgy tudják majd, ha valahogy ők is részesei lesznek valamilyen progresszív, a problémákra reagáló politikának, miközben Orbán egyre inkább csak a probléma része lesz.

Tehát bántják. Ez az érdekük, és ők vannak többen. Ha Orbán nyer, nekünk nagyon rossz lesz, ha nem nyer, akkor talán annyira nem lesz rossz, de jó akkor se lesz.

A fenébe, ezért ne beszélgessetek sokat Panamajack barátommal, mert akkor ti is ilyen pesszimisták lesztek. Viszont ilyen beszélgetések nélkül nem fogtok tudni ennyire hosszú és unalmas eszmefuttatásokat írni, úgyhogy azért a kis pesszimizmusért simán megéri. Kösz, Panama 🙂