Zongoristákat többféleképpen lehet osztályozni. Vlagyimir Horowitz szerint van a zsidó zongorista, a homokos zongorista és a rossz zongorista. A komolyzene iránt kevésbé érdeklődők kedvéért: a jó öreg Horowitz, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze, a háromból két feltételnek is megfelelt, lehet találgatni, melyik kettőnek.
Persze ez a háromosztatúság sem fed mindent, mert ott van a személyiségzavaros zongoristák nagy és szerető (höhö) csapata, ahol Rahmanyinov és Kocsis Zoltán is van.
Másik felosztás, hogy vannak azok a zongoristák, akik Chopint és Lisztet játszanak jól, és azok, akik minden mást. A Chopin-zongorista nem feltétlenül rossz zongorista, a szó technikai értelmében. Glenn Gould (személyiségzavaros, zsidó, tartós női kapcsolatról nem tudunk, viszont nem kizárt, hogy ufó volt) nyilatkozta valahol, hogy játszott ő Chopint és érdekes élmény volt folyamatosan végigtapizni a zongorát.
(persze, azóta ezek a felosztások is elavultak, annyit mondok: Katia Buniatishvili, nem mondok többet, tessék rákeresni, elképesztő technikája van és rendkívül muzikális, de nem ez fog elsőre feltűnni)
A Chopin-zongorista ezt a taktilis élményt tekinti művészete csúcsának. Na igen, ebből hiányzik a mélyebb zeneiség, csilingelés van, szép dallamocskák. A zenei mélységeket szokás a hosszú haj jobbra-balra dobálásával kompenzálni, továbbá a királyi udvarban adott koncertekkel.
Na, ezt tudja Bogányi, kitűnő Chopin- és Liszt zongoristánk, aki mívesen kidolgozott egzaltált nézésekkel, hajhátradobásokkal és törzskörzésekkel adja elő művészetét, és sikeresen ki is bulizott egy combosabb pénzösszeget egy valójában semmi különösebb haszonnal nem bíró műanyagzongorára.
Persze a nyilvánvaló Schiff Andráson túl is van több zongoristánk, akit Bogányi előtt kell említeni (Várjon Dénes, Fejérvári Zoltán) így aztán a kormányzati támogatásért meg kell dolgozni, és hát hogy máshogy, mint a nemzeti családizé kitöltésével.
A kurzus-zenész persze nem új dolog, ott van Dalcsináló Uram, aki azt a szomorú tényt, hogy az összefüggéstelen-álértelmiségi könnyűzenei műfajban sem férne bele az utazó keretbe (hisz ott van a Kispál és a Quimby, akik elviszik a magukat műértőnek gondoló közönség nagyját) ezért aztán TAO-s stadionkoncertekbe menekül. Tegyük hozzá, hogy minőségi stadionkoncertet adni az külön műfaj, amely kiváló mesterségbeli tudást kíván, amely persze a művészi értékkel nem tévesztendő össze.
Szóval, ahogy régen Kádárnak, Orbánnak is megvannak a kurzuszenészei. Más kérdés, hogy vannak a sima kiegyezősök (mint amilyen Kodály is volt…) és vannak az aktívan benyalók.
Ebből a műfajból van kettő Rétvári “Elváltam, de azért a családról papolok” Bence tekintetes úr mellett.
Nagy Feróról nem tudok ennyit írni, meg róla egyébként is megírta kitűnő szerzőtársam, Csire doktor: “Csótányból patkánnyá nemesedett”
