A hétvégén írtam az ellenzéki összefogásról, és lám, igen gyorsan igazam lett. (Hogy egy TGM-es mondattal kezdjem bár német és francia elméleti marxistákra nem hivatkozom…)
Az MSZP-ről igen régen lehetett tudni, hogy aki-ami maradt belőle, az nagyjából kiegyezett a NER-rel, a céljuk a túlélés, olyan lista vagy koordináció összeeszkábálása, amely megoldja, hogy a vagy két tucatnyi emberük bejusson, és nagyjából négy-ötször ennyi ember legyen olyan pozíciókban, ahol bulikba vannak bevéve.
Botka László részéről úgy tűnik, hibás helyzetértékelés volt azt gondolni, hogy
1) ezen változtathat
2) ha sikerül változtatnia, a többi párt érdekelt lesz az együttműködésben.
Mert az MSZP, még akkor is, ha előveszik a sublótban rozsdásodó régi kardot, megélezik és megsuhogtatják: képtelen újat mondani.
Botka tévedett abban is, hogy az MSZP az ellenzék (ebben az írásban az ellenzék szót a Jobbikon kívüli ellenzéki pártokra fogom használni) természetes, megkérdőjelezhetetlen vezető ereje lenne. Ahogy a hétvégi elemzésemben is írtam: az ellenzék pártjai nagyjából egyformák, és szinte az időjárástól is függ, mikor melyik nagyobb. Aki egy szép napos délután mond beszédet, nő pár százalékot, akinek a rendezvényére hidegfront fut be, veszít.
Botka tehát nem tudott az erő pozíciójából tárgyalni, ezért is fulladt kudarcba a végső, nagy összeborulós javaslata. Levonta a következtetéseket, és ezzel alighanem megmentette a politikai pályafutását, amikor azt mondta, hogy ő ezt így nem csinálja. Persze ez ettől még hiszti, de azon a teljesen reális meglátáson alapul, hogy ezzel az MSZP-vel az X-Faktorban sem lehet elindulni, nemhogy a választásokon.
Baj ez?
Szerintem nem. Lehetőség. A Déká csinált egy külön listát, amit most hagyjunk is. Van viszont egy Szél Bernadett, aki előtt páratlan esély adódott. A baloldalon ugyanis az a helyzet, hogy az MSZP kidőlt, Molnár Gyuláék innentől a parlamenti küszöbért fognak küzdeni, a miniszterelnök-jelöltjük pedig valami ezerszer leszerepelt alak lesz, akihez képest Botka egy John Fitzgerald Kennedy. A DK stabilan hozza az Orbán-utáló nénik és férjeik szavazatait, szintén küszöb körül, szövetségben a csalhatatlan politikai szimatának újra tanúbizonyságát adó Bokros Lajossal.
Ki marad? Az egykori LMP és az Együtt, amelyek nagyjából azokat az alakokat tartalmazzák, akik még valamennyire vállalhatóak a baloldalon, vagy attól kicsit a közép felé. Jelenleg ez nem párt és nem erő, viszont bőven a legtöbb “integrity”-vel bíró tömeg a baloldalon. Kis tömeg.
Ez viszont az a helyzet, amikor az MSZP-ről és a DK-ról is le lehet választani a maradék nem-törzsszavazót, és beküldeni őket a küszöb alá. A kallódó embereket össze lehet terelni egy normális, kockázatmentes programmal, a tiszta kezek ígéretével.
Ehhez két dolog kell: Nagyon sok munka, és Szél Bernadett részéről magabiztos, a baloldali összefogás vezetőjeként sugárzó politikai fellépés. Határozottan az élre kell állni és gravitációs magként viselkedni (tényleg érdemes elolvasni a vasárnapi elemzésem) és összerántani mindenkit, aki nem MSZP és DK.
Nem kell pánikolni attól sem, hogy egy ilyen izé, olyan 20-25%-ig mehet el, mert ennek a választásnak az erővonalai valamikor hat-hét nappal a szavazás előtt fognak kialakulni. Elég erősnek lenni, és főleg annak látszani.
Szóval hajrá Szél Bernadett, Szecsör asszony ebből a helyzetből simán megcsinálta volna.
