Érdekesebb jelenség, hogy a baloldali és liberális ellenzéki sajtó sem nagyon tud mit kezdeni a dologgal. A Mérce szokás szerint a marxi osztályharc kereteire próbálja lefordítani a dolgot, ahol a faji megkülönböztetés egyetlen ellenszere a kapitalista rend megdöntése. Hiszen ugyebár a megtapasztalt szocializmusban sem létezett semmiféle rasszizmus (ja, de).
A belpesti liberális értelmiség pedig ugyan elviekben egyetért a BLM antirasszista követeléseivel, de az erőszakos tüntetők és ledöntött szobrok láttán ők is csak idegesen tördelik a kezüket, hogy hát ezt azért mégsem kéne, európai kultúremberek vagyunk, történelmi emlékezet, stb…
Azon is rengetegen meglepődnek, hogy a mostani tiltakozássorozat sem Amerikában, sem Európában nem a színesbőrűek belügye, ellentétben az eddigi hasonló mozgalmakkal. A tüntetők és támogatóik közül nagyon nagy arányban találhatók fehérek, ráadásul nem csak (és nem is elsősorban) anarchista huligánok, hanem decens középosztálybeli fiatalok és középkorúak.
A mandiner/888/PS körnek természetesen kész magyarázata van erre is: az évtizedes liberális agymosás és véleményterror elérte célját (Soros/Bilderberg/Kalergi stb terve szerint), és a fehér európai/amerikai identitás, vagyis maga A Nyugat elveszett. A ballib véleményvezérek mindeközben pedig vagy hallgatnak, mint sz@r a fűben, vagy megpróbálják az egészet magasabb elvi síkra terelni, ahonnan már nem látszanak a lángoló kirakatok.
Pedig a valóság, és a jelen események magyarázata meglehetősen egyszerű és prózai: ennek is eljött az ideje. A szélsőjobbnak ugyanis igaza van abban, hogy a mostani balhé egy több évtizedes lassú erjedés következménye, ahol a Floyd-gyilkosság csak a szikra volt, ami belobbantotta a puskaporos hordót.
Amiben viszont hatalmasat tévednek, az az, hogy ez a nyugati civilizáció bukását jelentené. Távolról sem. A nyugati civilizáció éppen egy periodikus válságát éli, amelyekből eddig mindig jobb és erősebb formában lábalt ki, és semmi okunk feltételezni, hogy ezúttal másképp lenne. Sőt, egy civilizáció túlélőképességére sokkal veszélyesebb a hosszú stagnálás (lásd a XX. század előtti Kínát, vagy éppen a mostani Oroszországot), mint az ilyen felfordulások, amelyek végső soron a megváltozott világhoz való alkalmazkodásról szólnak.
És hogy mi is ez a változás, amihez alkalmazkodni kell? Egyszerűen az, hogy mára a “nyugati” civilizáció nem egyenlő a “fehér” civilizációval. Rengeteg széljobber lamentál azon, hogy egy tetszőleges nyugat-európai óvodában vagy iskolában lassan kisebbségbe kerülnek a “fehérbőrű” gyerekek. És ez bizony tényleg így van.
Amit ezek a derék fajvédők nem vesznek észre, az pedig az, hogy ez már rég nem csak a bevándorló/munkásnegyedekben van így, hanem egyre inkább a nyugati nagyvárosok előkelő és középosztálybeli negyedeiben is. Ami igen jó hír, ugyanis azt mutatja, hogy ma már a bőrszín vagy a származás egyre kevésbé akadálya a szociális felemelkedésnek. Illetve azt, hogy egyre több a vegyesházasság fehérek és színesbőrűek között, a szociális ranglétra szinte minden fokán.
2020-ban, ha egy magyar kisvárosban az átlagember egy csoport barna bőrű fiatalembert lát sétálni a belvárosban, jobb esetben csak átmegy az utca túloldalára, rosszabb esetben rájuk hívja a rendőrséget (ugyanígy az USA színfehér külvárosaiban és kisvárosaiban). Ugyanez mondjuk Franciaországban vagy Nagy-Britanniában nem csak hogy teljesen megszokott dolog, de simán lehet, hogy az illetők helyi egyetemisták, egészségügyi dolgozók vagy önkormányzati képviselők.
Ezért van az, hogy a BLM-mozgalom, bár elsősorban a feketék elleni rendőri erőszak ellen jött létre, mostanra már többet akar elérni: nevezetesen a színesbőrű amerikai és európai állampolgárok TELJES egyenlőségét, mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Ebbe beleértik azt is, hogy az olyan történelmi figurák, mint II. Lipót belga király (aki a kongóiaknak semmivel sem pozitívabb figura Hitlernél), ne csak a fehér belgák szempontjából legyen értékelve, és ne kelljen a fekete belgáknak (mint mondjuk a nemzeti futballhős Romelu Lukaku) az ő szobrát bámulniuk a _saját_ városaikban.
A fehér szomszédaik, barátaik, szeretőik, házastársaik, szüleik pedig mindebben támogatják őket. Nahát…
