Ez a technika abból áll, hogy az elérni kívánt célt másnaptól hatályos dekrétummal vezetik be, és lehetőleg az éjszaka folyamán felfestik-betonozzák-lezárják amit kell, azért, hogy másnap reggel, mire az ilyesmiben kiváló magyarok hőzöngeni kezdenének, már kész helyzet elé legyenek állítva. Kicsit a baleset helyszínén dolgozó mentőorvos módszere ez, aki pontosan tudja, hogy egy kiugrott vállat nem lehet hat, kíméletes mozdulattal helyre rántani, hanem egy határozottal kell. Fáj, hát igen, de a flaszteron rikító fényvisszaverő ruhában féltérdelő mentőorvostól senki sem vár fájdalommentes, de mindenki vár gyors kezelést. Nyilván egy gyógytornász vagy manuálterapeuta felszisszen, mintha az ő vállát rángatnák, viszont ők meg nem tudnak félóra alatt négy sérültet szállítható állapotba hozni, ha helyzet van.

A kulcsszó a helyzet van. Magyarországon mindig helyzet van, és emiatt mindig drasztikus intézkedések történnek. A Karácsony-féle fővárosi és a Niedermüller-féle VII. kerületi vezetés egy határozott mozdulattal tűzött ki biciklisávot, és vezetett be csendrendeletet. Kritikusaiknak igaza van abban, hogy a kormány ugyanilyen manővereit hangos jajveszékelés szokta kísérni, hiszen ugyanez a módszer az, amikor X híres iskolában egyszercsak “leszólnak” hogy márpedig holnaptól a helyi párttitkár, elnézést, helyi fideszes választókerületi elnök embere lesz az igazgató. És pont. Holnaptól. Végrehajtani.

Még így is van, hogy olyan hangos a jajveszék, hogy visszakozni kénytelenek, hát még, ha ezt egy hónapokig tartó folyamat előzi meg. Jobb azt egy nap alatt letudni. De van még egy dolog. A drasztikus intézkedések sokszor a “mieinket” is érintik, ha pedig hónapokat hagyunk rá, hogy bevezessük, járni fognak a nyakunkra, hogy pont az ő boltja előtt ne legyen már biciklisáv vagy csendrendelet. Persze utóbb lehet hogy kap ő valami menlevelet, de ha be van vezetve, akkor már nem lobbizni kell, hanem alázatosan kérni, és akkor legalább megtanulja, hol a helye, és nem hiszi azt, hogy beleszólhat a jogalkotás felelős államférfiúi feladatába.

A jogalkotás helyes és alapos módszere az érintettek tág körével együttműködve dolgozás. Előző posztunk alatt többen leírták, hogy egy vállalatnak így kell működnie, nos, az államnak is így kell. Megalkotni azt a jogszabályt, amely a legjobb kompromisszum. Bevonni a folyamatba a biciklistákat, az autósokat, a kocsmárosokat, a közös képviselőket és mindenkit, akinek köze van a problémához. Esetleg folyamatokat alkotni, hogy mindenki lépcsősen, nagyobb veszteségeit nagyobb időszakra elosztva alkalmazkodhasson.

My ass, gondolja a magyar jogalkotó, főleg ha ellenzéki. Hát persze, majd hagyom én, hogy rohangáljanak Vitézyhez, Kocsishoz, vagy bárkihez, akit épp elérnek a Fidesznél. Frászt. Bevezetjük és holnap reggeltől ez van. Magyar politikai kultúra, semmi különös.

A kérdés, ha az embert nem rettegésben tartott szegény falusiak választják meg a siker 99,99%-os esélyével, az, hogy sikerül-e a művelet.

Ugyanis a módszer a világon másutt sem ismeretlen. Két kérdést kell feltenni.

1. Az államrezon, a jogalkotó “bölcsessége” vajon tényleg felette áll-e (az adott kérdésben, vagy általában) az érintettek (stakeholder, ahogy a szakirodalom mondja) aggályainak? Például lehetséges-e az, hogy amit a Budapesten ingázó autósok úgy gondolják, hogy érdekeik ellen való a körúti biciklisáv, de ez csak azért van, mert nem képesek középtávon se gondolkodni és majd belátják, hogy jó lesz nekik.
2. Sikerülni fog? Vagyis amit a jogalkotó a maga felsőbb bölcsességében most egy mozdulattal, adott esetben jajveszékelés ellenére elrendelt, hoz-e pozitív eredményt? Lesz-e olyan, hogy senki nem fog emlékezni az elrendelés körüli hörgésre, mert mindenki megszokja a biciklisávot és alkalmazkodik hozzá? A Kiskörúton ugye pont ez történt.

Általában, minél közelebb van valaki a politikai paletta valamelyik széléhez, annál inkább gondolja úgy, hogy vannak olyan célok, amelyekért lehet a drasztikus jogalkotás eszközeihez folyamodni. Lehet ez zöld, vagy igazságos vagy nemzeti cél, az én értékrendem szerint ez márpedig az ország jóléte szempontjából fontos, bevezetjük és punktum, majd meglátják, hogy jó lesz az. Ilyenre a leginkább átgondoltan működő országokban is van példa, csak ott kivétel, szabályok százai igyekeznek tenni arról, hogy ne legyen rendeleti kormányzás. Nálunk ez a főszabály.

Mi van akkor a buszsávval és a bulinegyeddel?

Erről csak a véleményem tudom leírni, mert a tartalmi kérdések annyira szakpolitikaiak, hogy a “helyes” döntés, ha van ilyen egyáltalán, meghaladja az én “döntési kompetenciámat”.

A biciklisávokról úgy gondolom, hogy sok feltétel mellett, de jó ötlet. Nem újkeletű igény a bringázható körút és az, hogy a külső kerületekből össze-vissza kanyargás nélkül, ugyanolyan egyenes úton lehessen megközelíteni a belvárost, ahogy az autósoknak szabad. Tucatnyi koncepcióban szerepeltek már ezek a biciklisávok. És igen, ha nincs betonakadály, az autósok simán figyelmen kívül hagyják a felfestett-kitáblázott biciklisávot. Hajlok annak az elfogadására, hogy ezt másképp nem lehetett meglépni.

A kérdés az, hogy a biciklisávok végpontjain mi történik. A “kinti” végeken el lehet-e karikázni a főútvonaltól odébb, a “benti” végén lesz-e elég tároló, dúsan bekamerázva? A drasztikusan bevezetett biciklisáv lesz-e valami nagyobb koncepció része? Az működni fog? Ha igen, akkor – mint sok helyen a világon – az eredetileg világ végének gondolt közlekedési átszervezés meglepően rövid idő alatt (néhány hónap) a mindennapi élet részévé válik, és mire megint választások lesznek, már mindenki csak az előnyeit fogja látni és nem fog emlékezni rá, hogy 3-4 évvel korábban ez kényelmetlen is volt. Persze az alapprobléma, hogy a budapestiek kiköltöztek Budapest mellé, ott marad. A koronavírus miatt felvirágzó távmunka hatásait egyelőre nem tudjuk felmérni.

A bulinegyed esete szerintem kicsit más

A bulinegyed azért tud lenni, mert a Nagykörút melletti, egykor zsidó kis- és nagypolgárok által lakott kerületek az 1944-es események miatt jelentősen elnéptelenedtek, ráadásul az épületek csúnyán megrongálódtak az ostromban. A kommunisták az így-úgy helyreállított házak lakásait szoba-konyhákra szabdalták és teleköltöztették az addigi lakosoknál egy, néha két réteggel lejjebbi lakossággal, akik lelakták ezeket a lakásokat is. A rendszerváltás után ezek a nagyon jó helyen ám nagyon rossz állapotban levő lakások-épületek több hullámban magánkézbe kerültek.

Bulinegyed pedig a világon mindenütt úgy alakul ki, hogy valami viszonylag kényelmesen elérhető városrészben lepukkant, de még nagyjából állékony épületek vannak, amelyeket felújítani nem érdemes, kiadják hát őket élelmes kocsmárosoknak. A világon mindenütt ezek addig maradnak fenn, ameddig nem jön valaki, aki eldózerolja ezeket és nem épít – az egykori bulinegyed nevét maga előtt tolva – valami luxusprojektet oda. Ezek a városfejlesztés természetes ciklusai, el kell fogadni, hogy semmi sem marad örökké luxusnegyed, vagy lepukkant kocsmanegyed.

A VII. kerületi bulinegyednél tehát idő kérdése, hogy mikor szűnik meg, hiszen ennyire a belvárosban luxusirodák, luxuslakások, luxuséttermek szoktak lenni. A szegény lakosságot nagyrészt már kiszorították, és még fogják is. A mostani törekvések, miszerint a “tanácsi” lakásokat tényleges rászorulóknak adják ki, még nagyobb ellenállásba fognak ütközni, mint a csendrendelet.

A csendrendelet akkor lesz sikeres, ha eldönti az önkormányzat, hogy ténylegesen mit akar és csinál egy jó koncepciót. A műanyagpohárba híg sört csapoló helyek után legyenek ott…éttermek? Budapesti gasztronegyed? Vagy sima lakónegyed? Engednek nagyobb lakásokat összenyitni? Kiszorítják a parkoló autókat és high-value iroda- és lakónegyed lesz? Amíg a biciklisáv esetében tudjuk, hogy közlekedés- és várostervező mérnökök generációi találtak ki koncepciókat, és a város úthálózata behatárolja, hogy milyen megoldások lehetségesek egyáltalán, a bulinegyed esetében nem vagyok ugyanilyen biztos abban, hogy az akut problémakezelésen (óbégasson kevesebb részeg angol) túl, van valamilyen átfogóbb terv arra, hogy mi lesz azután, hogy ledobtuk az atombombát.