Ennek megértéséhez érdemes megnézni a KSH adataiat a fogyasztóiár-index változásairól, havi bontásban. Azt fogjuk látni (sokan talán már elfelejtették) hogy a tavalyi évben egy kifutópályán gyorsuló repülőhöz hasonlóan viselkedett az infláció. Tavasszal egy-két százalékokat gyorsult, aztán egyszercsak elhangzott a “V1, rotate” utasítás, és meredeken emelkedni kezdett. Szeptemberben (tehát immár közel kilenc hónapja) emelkedett 20% fölé, és úgy tűnik, azóta a robotpilóta átvette a gép vezetését, mert nem akaródzik neki lejönni onnan.
Eközben egy csomó olyan dolog történt, ami lefele kellene hogy húzza az inflációt. A gáztőzsdén már nincs pánik, az olajár is csökkent, a világ nagy jegybankjai kamatot emeltek, minden kredibilisnek tartott nagy gazdasági szabályozó (FED, amerikai kormány, EKB, ezek) egységesen antiinflációs politikát igyekszik folytatni és ilyen üzeneteket fogalmaznak meg. A világon szinte mindenütt csökken is az infláció.
A kocsiban ülve ma hallottam a rádió híradóját, ahol jól bejelentették, hogy az előző havi 25% feletti infláció helyett most már csak 24% volt az infláció. Ez az az adat, amelyet az előző év ugyanilyen hónapjához mérten adnak meg. Ha viszont visszanézzük a tavaly áprilisi adatot, azt fogjuk találni, hogy 2022. márciusában 8,5%, 2022. áprilisában 9,5% volt a fogyasztóiár-index változása, vagyis ekkor már gyorsult az infláció. Vagyis a növekedés bázisa emelkedett 1%-ot az előző hónapban mért éves növekedéshez képest. Vagyis az idei évet nézve csökkenő infláció mellett nem 1% csökkenést kéne látnunk az előző évhez képest, mert ez csak az ún. bázishatás. Valójában az infláció maradt ugyanannyi, amennyi volt.
A kilenc hónapja 20% felett, ebből öt hónapja 24% felett levő infláció grafikonja, ha hónapról-hónarpra és nem évről-évre nézzük, valójában nem egy csökkenő inflációt, hanem egy platót mutat. A KSH közzéteszi a fogyasztóiár-index számításához használt “kosár” tartalmát és azok havi átlagárát. Ezt böngészve látszik is, hogy az áremelkedés a bejelentett inflációcsökkenés ellenére töretlen. Mivel a lassan emelkedő repülőgép ablakából nézünk vissza a tavalyi inflációra, változatlan ütemű áremelkedés mellett az előző év ugyanahhoz a hónapjához viszonyított infláció néhány százalékra fog visszaesni nagyjából szeptemberben.
Ez a jó öreg bázishatás, de nevezhetjük nyugodtan parasztvakításnak is.
Ezzel együtt az inflációnak, ahogy már többször leírtuk, előbb-utóbb vége van, mert kifullad, az árak előbb-utóbb elérik azt a szintet, ahol az embereknek egyszerűen nincs pénze az árura. Ez jól hangzik, ha steril közgazdaságtani tényként kezeljük, valóban egy katasztrófa. Kb. ugyanaz, hogy ha megúszunk egy súlyos gyomorfertőzést három nap hányással és hasmenéssel, akkor utána már nem lesz gyomorfertőzésünk. Csak épp ki leszünk száradva, alultápláltak és halálosan kimerültek leszünk, lenullázott bélflórával és bele fog telni, életkortól és kondíciótól függően napokba telik, míg teljesen felépülünk. Lehet egy ponton infúzióra kötve fogunk haldokolni az ügyeleten. Vagy épp belehalunk.
Magyarország még nem tart a végén, az infláció mostani állása azt jelenti, hogy az árak egyelőre majdnem változatlan ütemben emelkedtek, és egyes drágább termékek mentek még csak neki annak a falnak, hogy már drasztikusan csökkent a keresletük és nem lehet tovább emelni az árukat.
Ráadásul az ilyen plató-szerű infláció egyik veszélyes velejárója a stagfláció (vegyétek meg Panama könyvét, abban benne van!). A mérsékelt infláció olyasmi mint egy belga apátságban a levegőben szálldosó gombaspóra. Alapból nem szeretjük, mert megrohasztja az élelmiszert, ellenben a nyílt kádas sörerjesztés nem működik nélküle. A növekedő gazdaságban az embereknek növekvő vagyona és fogyasztási kedve van, és ez felhajtja az árakat, tehát infláció van. Ennek ellentéte az ún. deflációs spirál, amikor a megtorpanó gazdaságban az emberek elkezdenek nem vásárolni, a kereskedőnek nyakán marad az áru ezért a költségeit fedezendő próbál olcsóbban szabadulni tőle. A harmadik eset a stagfláció, amikor a gazdaság nem növekszik, de az árak mennek felfele. Márpedig Magyarországon a mostani KSH-gyorsjelentés szerint az ipari termelés volumene visszaesett.
A stagfláció kezelésére is vannak módszerek, de azok kb. a kificamodott váll helyretételéhez mérhetők kíméléletlenségben és fájdalmasságban is. Arról lehet és kell is vitának lenni, hogy a (neo)liberális közgazdaságtan módszerei univerzálisan jók vagy nem. A stagfláció oka azonban szinte mindig – most is – egy csomó rossz állami beavatkozás, ellenszere pedig ennek a mielőbbi abbahagyása. Ez tehát nélkülözhetetlen, ám óriási fájdalommal jár, mivel egy csomó most bebetonozott, főleg szociális dolog egy nap alatt megy a levesbe. A védett árak, a védett kamatok, a mesterségesen megtámogatott forint, minden. Meg persze a korlátlanul minden baromságra elköltött közpénz, Fütyip történelmi filmeposzaival, vagy az aktuális kultúrgnóm pet projectjeivel együtt. Utána szépen a nulláról újra indulni, és legalább egy darabig nem szórni a pénzt és szavazatmaximalizálási céllal nem tömni olyan emberek zsebét pénzzel, akik azt a pénzt nem keresték meg.
Talán mondanunk sem kell, hogy annyi bátorság, hogy Orbánék ezt meglépjék, nincs. Gyurcsánynak se volt, úgy kellett behozni egy Bajnai Gordont, aki elvitte a balhét.
Azonban akár van bátorság, akár nincs, a szociális katasztrófa elkerülhetetlen. Már most zajlik, és most nagyon rossz, de még nem láttuk az alját. Erről is írtunk már, hogy az észlelt infláció, minél lejjebb haladunk a társadalom vagyoni decilisein, annál nagyobb lesz. Minél kevesebb pénze van egy embernek, annál nagyobb azon belül a mindennapi megélhetésre fordított költés aránya. Az infláció szerkezete meg most olyan, hogy az alapvető élelmiszerek és alapvető szolgáltatások ára húzza, azokon a területeken 40-50% (kétéves távlatban pedig 60+%) az infláció. Mivel a szegényebb emberek fizetése szinte kizárólag ezek igénybevételére megy el, az ő fizetésük nem ötödével, hanem felével ér kevesebbet, mint tavaly, és kétharmadával mint tavalyelőtt. A folyamat ráadásul csak nagyon lassan lassul, vagyis lesz ez még sokkal rosszabb.
A fogyasztói reakció az inflációra mindig a fogyasztási döntések meghozatala. Ezzel önmagában nincs baj, ez az infláció piaci önszabályozásban betöltött természetes szerepe. A baj akkor van, amikor a döntések már nem arról szólnak, hogy veszek-e két új prémium hangszedőt a gitáromba vagy inkább új szoftot a pingpongütőmre, hanem hogy akkor most befizetem a gázszámlát vagy enni adok a gyereknek. Ezeknek a döntéseknek a száma már most is rendkívül magas Magyarországon. De, ezek a döntések egy darabig nem járnak deklasszálódással. Van turkálós bolt olcsó ruhával, diszkont élelmiszerbolt, ilyenek.
Csak az elhalasztott fogyasztási döntések egy idő után már nem halaszthatók tovább, és olyankor jön előbb a hobbi feladása, utána pedig szép sorban bizonyos, a társadalmi státusszal járó termékek elengedése. A magyar társadalom jelentős része ezen a folyamaton az utóbbi három évben már átment. A státuszát kifejező termékek (nem a nyolchengeres Merci, hanem egy szolid, nem széttaposott, nem kopott bőrcipő, ami tavaly 12999 volt a CCC-ben, most 18999) megújítása is elmarad, lép szépen egy társadalmi réteget lefelé, illetve retteg, hogy ne kelljen.
Most jön a finálé, amikor a fogyasztói döntések az alapvető szükségletek közötti választáshoz érnek, méghozzá emberek százezreinél.
Már rég leszoktam arról, hogy azt mondjam, hogy na ez most bedönti Orbánt (ilyet Panama szokott írni, az olvasótábor nagyobb gaudiumára) ám az biztos, hogy a propagandagépezete még nem nézett szembe ilyen kihívással. Ez itt nem képzelt ellenség, migráns meg Soros meg Gonoszbrüsszel meg Rezsidémon. Illetve ezeket, plusz a jó öreg B***lobbit is dúsan fogják emlegetni, műbalhék fognak sorakozni egymás után. Más eszköz, mint ezek mind hangosabbra tekerése ugyanis nem nagyon van a kezében.
A valódi “ellenséggel” ugyanis nem tud mit kezdeni, az inflációt, ahogy jelenleg van, nem nagyon lehet csökkenteni. Nyilván az EU-hitelért is azért könyörög, hogy legalább a magas kamatok okozta nyomást csökkenthesse a gazdaságon. Azonban a csökkenő kamatok először növelni fogják az inflációt, mielőtt érdemben gyorsítanának a gazdaságon. Ez egy klasszikus matt helyzet, minden lépést gondosan végig lehet elemezni, de mindnek az a vége, hogy a király nem tud kilépni a fenyegetésből.
A magyar kormány jelenleg arra játszik, hogy valahogy majd maguktól helyükre billennek a folyamatok, és nem kell arcvesztést elszenvedni. Közben persze folyamatosan hátrálnak, lenyelték a békát az Országos Bírói Tanács ügyében és szép csendben sok más ügyben is. Csak a korrupciós-közbeszerzős pirula ne lenne, azt nem akarják bevenni. Inkább vegyen be az egész ország valami egész mást…
A “magától helyrebillenés” azonban világszerte folyamatban van, és nálunk is folyamatban lenne, ha a kormány nem kúrta volna el. De elkúrta. Ráadásul ha érdemes lenne is rá várni, akkor jó lenne ha mondjuk a következő két hónapban megtörténne. Ugyanis nagyjából ennyi idő van hátra addig, ameddig komplett társadalmi csoportok fognak megérkezni a szakadék szélére. Mert az hagyján, hogy a nyugdíjemeléseket elvitte az infláció. Kérdezte valaki a közgyűjteményi dolgozókat, egészségügyi dolgozókat, közoktatást, felsőoktatást, szociális intézményrendszert, hivatalnokokat, tudományos életet, hogy az ő emelésükkel mi lett? Hja, nekik eleve nem is volt emelés, pont fele annyi pénzből élnek mint tavaly ilyenkor. És tavaly ilyenkor se éltek jól.
Szóval lehet itt ezer dologról beszélni, de az a helyzet, hogy baj van. Kurva nagy baj.
