Kis nyelvi izék rovatunkban ma: babonák a magyar nyelvről.
1) a magyar nyelv nehéz: nem nehéz. Meg nem is könnyű.
Pont úgy, ahogy bármely más nyelv a világon. A világ valamennyi gyermeke – az egyéni képességekből adódó eltéreseket nem számítva – kb. ugyanannyi idő alatt sajátítja el az anyanyelvét. Ha másból nem is, ebből egyértelműen úgy tűnik – és a nyelvészetben ez alapvetésnek is számít -, hogy a nyelvek egyformán nehezek. Érdekes viszont az, hogy egyre inkább úgy tűnik, az anyanyelvét (vagy anyanyelveit) AZÉRT is sajátítja el mindenki viszonylag könnyen, mert az ember – beszélő lényként – nagyon sok eleve kódolt képességgel bír ehhez. Van egy csomó olyan nyelvtani “beállítás”, amit születésünktől tudunk (ez egyfajta minden emberben közös “alap” nyelvtan), amitől MINDEN létező nyelv valamelyest eltér, azaz a gyerek szépen megtanulja, hogy a saját nyelvén ez vagy az a “kapcsoló” milyen “állású”. Pl. úgy tűnik, az “alap” nyelvtani beállítás az, hogy a mondatelemek sorrendje alany-állítmány-minden más. Mégis, akkor honnan ered az a kiirthatatlan elképzelés (ráadásul egyfajta büszkeségként), hogy a magyar nehéz? Valószínűleg abból, hogy a magyar nyelv meglehetősen idegen a “környezetében”. A döntően indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvek tengerében a magyar egy kis uráli, azon belül finnugor, még azon belül ugor nyelv, számos olyan, a nyelvcsaládra vagy azon belül a szűkebb nyelvi rokonságra jellemző jellezgetességgel, amelyek az indoeurópai nyelvek jó részétől eltérnek. Ilyen pl. a nyelvtani nemek hiánya, az agglutinálás, a jelző és a jelzett sorrendje, a névszói állítmányok alkalmazása és még sok-sok más hasonló. Ebből adódóan pedig igaz lehet, hogy egy angol vagy spanyol anyanyelvűnek NEHEZEBB megtanulni a magyart, mint pl. az olasznak a spanyolt (tekintve, hogy 800 évvel ezelőttig ez a két nyelv egy volt: a vulgáris latin, a kölcsönös érthetőség ma is 60% körül van). Ha feltesszük a kérdést, hogy a tapasztalatok szerint miért olyan nehéz (vagy inkább: nem könnyebb) megtanulnia egy magyarnak a finn nyelvet, amely rokona, a válasz összetett: egyfelől ez a két nyelv NAGYON régen elvált egymástól: még legközelebbi nyelvrokonaitól is több mint háromezer éve. A finn-magyar elválás legalább négyezer éve történt, de valószínűleg régebben. Valószínűleg nem nagyon segíti a dolgot a magyar idegennyelv-oktatás és a magyar mentalitás sem az idegen nyelvek tanulásával kapcsolatban.
2. A magyar nyelv logikus(abb más nyelveknél): egyetlen nyelv sem logikus, minden nyelv konvencionális.
Amikor “logikát” mondanak sokan, akkor valójában következetességre gondolhatnak, de még ez sem feltétlenül igaz: valamennyi ma is élő természetes nyelv rengeteg következetlenséget, kivételt és eltérést tartalmaz. Kivételektől mentes nyelvet nem is ismerünk, csak mestreségeset, ilyen pl. az eszperantó. A magyar (és általában: a finnugor) nyelvek pl. nem teszik többesbe a főnevet, hiába van belőle több: három asztal, nem pedig három asztalok (az indoeurópai nyelvek a perzsától a portugálig jellemzően inkább többesbe teszik). LOGIKUS, HISZEN a számnév úgyis jelzi, hogy több van belőle. Ahogy LOGIKUS az angol nyelvben, hogy többesbe teszi, HISZEN több van belőle. Mind a kettő más logika. Ez egy jellegzetesség, nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, csak más.
3. A magyar nyelv szép (szebb más nyelveknél): ezzel a kérdéssel nyelvész, de igazából még a nyelvészetbe belekontárkodó laikus sem foglalkozik: nem tudományos kategória.
Ez egy szubjektív értékelés, sokkal inkább érzelmi kérdés, mint objektív ítélet. Amit megállapíthatunk, az néhány jellegzetesség, de ezeknek sem sok köze van a szépséghez. Tény, hogy a magyar a magánhangzók és a mássalhangzók aránya miatt viszonylag lágy nyelv. Tény, hogy eredendően nem szereti a mássalhangzó-torlódást (sokáig a szláv jövevényszavakat is póthangokkal vette át, králból király lett, a kracsunból karácsony. De az amúgy gyönyörű hangzású és a magyarba tökéletesen illeszkedő malinából meg málna. Ennyit a logikáról). Tény, hogy a hangsúly, ha van, MINDIG az első szótagon van (még ha ezt a tényt a magyar hip-hop-szövegírók el is felejtik), valamint – ritka kivételként a nyelvek között – mind a mássalhangzók, mind a magánhangzók között ismeri a rövid-hosszú megkülönböztetést, amelyek ráadásul akár egyszerre is jelen lehetnek egy szóban, ezek miatt pedig kivételesen ALKALMAS időmértékes és ütemhangsúlyos verselésre egyaránt. Tehát: alkalmasság, hangzókészlet, jellegzetesség. Szépségről nincs szó. Csúnyaságról sincs. Természetesen bárkinek bármelyik nyelvvel kapcsolatban joga van azt érezni, hogy ez számára szebb, kényelmesebb, jobban hangzó. Én pl. a francia nyelvtől kapok lábrázást, ha csak meghallom. Mások szerint meg csodálatosan gyönyörű. Ez ilyen.
4. A magyar nyelv kifejezőbb, óriási szókinccsel: Sima elfogultság, jellemzően olyanok terjesztik, akik nem, vagy alig beszélnek idegen nyelven.
Klasszikus történet a tolmács segítségével beszélgető fickóról, aki elkezdte magyarázni, hogy míg az angolban csak a “go” ige létezik, addig bezzeg a magyarban a poroszkálástól az andalgásig mennyi szó. A tolmács pedig az összeset szépen le is fordította. Mert az angolban sem csak a go van. Itt a probléma az, hogy ezek az emberek egyszerűen a magyar anyanyelvi tudásukat mérik mondjuk az angol alapfokú vagy középfokú nyelvismeretükhöz. Ebből az összehasonlításból pedig nyilván az anyanyelvük kerül ki győztesen. Általában is értelmetlen minden olyan elképzelés, amely szerint ezt vagy azt “nem lehet kifejezni” egy adott nyelven. Különösen vicces, amikor ezt a saját nyelvükön terjesztik. Példa: “A finnben van szó arra, hogy rénszarvastrágyában hemperegve örülni, hogy nem fagy le a kezed, nah ezt más nyelven nem lehet kifejezni”. Aha. De hát most fejezted ki éppen. Ja, hogy arra tetszett gondolni, hogy a finnben egy szó, más nyelvben meg hosszabb kifejezés? És? ennek mi értelme? Vannak agglutináló nyelvek, a magyar is ilyen. Az, ami a magyarban a “szeretlek”, az az angoltól a németen át az olaszig egy 2-3 szavas mondat. Ettől talán nem lehet kifejezni a szeretlek jelentésű dolgot más nyelveken? Dehogynem. A németben egy szó, hogy Alsó- és Felső-dunai Gőzhajózási és Hajózási Kereskedelmi Válallat. És ezt is ki lehet fejezni magyarul, épp az imént tettem meg. A szókincs már objektíven is mérhető dolog (bár nem mindig egyszerű azért: pl. külön szó az, hogy asztal és asztalainkon?). E tekintetben az angol jelenleg a “leggazdagabb” nyelv, szókincse (még inkább: szóanyaga) átlépte az egymillió szót. A magyaré kb. 110 ezer. Sok jelentősége nincs: egy átlagos beszélő (bármely nyelven) 3-4000 szót használ aktívan, 10-15 ezer szó a szókincse a passzívval együtt (azaz amit nem, vagy nem nagyon használ, de ismer, felismer). Arany János darabra a leggazdagabb szókincsű költőnk, a lírai életműve kb. 21 ezer különböző szót tartalmaz. Radnótié kb. hatezret. Jobb költő Arany Radnótinál? Erre nem hiszem, hogy lenne válasz. Pont ennyire értelmes a nyelveket ez alapján összehasonlítani.
