Egy első világháborús csatatéren vagyunk, valamikor 1917/18 környékén. Azért nem írom pontosabban, mert nem akarok magamra szabadítani egy csomó hadtörténészt.
Egy tipikus hadszíntér. Lövészárkok, drótakadályok, tüzérségi koncert, gázlövés. Gevér indiblánc, hapták, csápistráng. Minden szempontból egy működő frontvonalnak tűnik. Az őrséget váltják, a sebesülteket hátraviszik, a megfelelő sípjelre rohamoznak, egy másikra felveszik vagy éppen leveszik a gázálarcot. Lassan négy éve, hogy itt vannak beásva. Egy-egy csata pár kilométerrel megmozgatja a frontvonalat, van néha áttörés, akkor kicsit többel. Mindkét oldal már rég elflelejtette miért vannak itt. Csinálják, mert katonák, akiket azért küldtek oda, hogy lövöldözzenek egymásra. Egyik hadseregnek sincs már annyi ereje, hogy döntő áttörést harcoljon ki, ahhoz meg főleg nincs, hogy egy döntő áttörés után kimélyítse azt és elinduljon az ellenfél hátországa felé, ahogy az a régi tervekben szerepel. A lövészárokban persze pokol az élet. Élősködők, fertőzések pusztítanak, még a tábori bordélyban eltöltött kellemes negyedóra is azt jelenti, hogy utána jobb esetben több hétnyi vakarózás következik. Az élelmezés rettenetes, a fegyverek egyre inkább elkopnak, a bakancsok talpa elvásik, a ruha szakadozik.
A tisztek, ezek a háború előtt kaszinózó és gáláns kalandokba bonyolódó, néha kártyaadósságok miatt magukat főbe lövő bonvivánok is vagy alkoholisták vagy őrültek lettek, esetleg mindkettő. Mégis, ránézésre ez az egész egy hadseregnek tűnik. Zászlónak tisztelegj, vigyázz-pihenj, sorakozz-oszolj.
Persze ez csak a látszat. A dezertálások egyre rendszeresebbek. A jutalom már rég nem működik, a papírvékony fémre, a pénzverdei módszerekkel csinált Tapferkeitsmedál már rég senki nem érdekel. A büntetés, a defetista dumáért, a dezertálásért hajnalban a felsorakozott bajtársak előtti tarkónlövés, vagy akasztás egy időre helyreállítja a fegyelmet. Egy időre.
A vezetés már a háború előtt is harcérték szerint osztályozta az alakulatokat. A hegyekben edződött kemény öklű székelyekből és bosnyákokból álló alakulatok vannak a fontosabb helyeken, a jámbor alföldi parasztokból és kisiparosokból verbuvált ezredek másutt. Előbbiek morálja eleinte jobb volt, jobban bírják a gyűrődést mint azok, akiket várna otthon a föld, a bolt, a mészárszék, és szeretne nem meghalni. De kint van most már mindenki három éve a fronton egy sehova se mozduló háborúban, közben a feleség és a menyasszony otthon ki tudja mit csinál. A morál a padlón.
A folyamat előbb alig érzékelhetően de aztán már feltartóztathatatlanul indul el. A dezertálások már tömegesek, az érkező utánpótlás egyre kevesebb és rosszabb. Az utolsó előtti pillanatig mégis úgy néz ki ez az egész, mintha hadsereg lenne. Sőt, vannak részei, amelyek most is közel olyan harcértékűek mint a háború elején. De ez a kivétel. Az egyenruhák már nemcsak koszosak, hanem látszik, hogy meg se igazították őket, akkor se ha valami főherceg vetődik arra. De már nem vetődik arra. Elkezdik lejátszani az otthoni balhékat, már vége-hossza nincs az íratlan szabályoknak, hogy kiket nem lehet egymás mellé helyezni, mert azonnal kitör a verekedés.
Aztán egyszer vége van.
A támadás már szinte nem is kell, magától egy nap alatt szétesik az egész. Ami tegnap még hadsereg volt, ma már semmi. A napot, amikor ez bekövetkezik, majd az utókor jelöli meg, ott közben ilyen történelmi távlatok legfeljebb egy-egy besorozott értelmiségi naplójában vannak, mindenki más túlél, csak az érdekli, hogy ne ő legyen a névtelen senkik egyike akinek egy fehér fakereszt jut az egészből. Aki megússza, az majd otthon esetleg vitéz is lesz, de ekkor ez még senkit nem foglalkoztat.
Viszont egy egész ország megtanulja milyen az összeomlás. Jól is teszik, ha megtanulják, mert a gyerekeik, az unokáik és a dédunokáik is át fogják majd élni. A fiaik majd elmennek legyőzni a muszkákat, az unokáik életét eleszi a brezsnyevi pangás és a rendszerváltás.
A dédunokáikról szól az a poszt, amire itt tegnap is azt írták, hogy az nem is úgy van. Lehet hogy nem mindenütt és mindig van úgy az egészségügyben, ahogy azt egy ápolónő megírta. Sokan (teszem hozzá, a tisztikarból) ragaszkodnak hozzá, hogy noha vannak gondok, az alakulatok morálja, kiképzettsége, felszerelése rendben van. A körülményekhez képest az arcvonalat tartjuk. Amit látunk azok egyedi esetek, defetista bomlasztók, dezertőrök. A lövészárokban tegnap húsz székely legény nem ment rá egy csomó oláhra és bicskázott hármat halálra közülük. Nem kellett megtizedelni egy cseh századot, mert valami pánszláv izé propagandája miatt elindultak haza.
Illetve persze-persze egyedi esetek vannak, de NEM vallhatjuk be, hogy amit évtizedek óta működtetünk, az nem állja ki az éles harc stressztesztjét. Nem mondhatjuk ki, hogy az ország erőforássai elégtelennek bizonyultak a kataklizma kezeléséhez. Nem és nem.
Aztán persze lassan mindenkinek van valakije, aki a “körülmények áldozata” lesz. Aki azt meri mondani, hogy ez akkor lett elbaszva, amikor háborút kezdtek, már főbe se lövik. Lassan mindenki elkezdi menteni az irháját. Köztük vannak a jövő vitézei és kormányzói, akiknek a vert seregként hazaoldalgása majd valaki más hibája lesz, és akik majd a következő ugyanilyen balhéba vezetik az országot.
