Kis nyelvi izék rovatunkban ma: az eufemizmusok.
Magyarul ezt szépítésnek nevezzük elvileg, gyakorlatilag meg az utolsó ember, aki ezt így használta még, 300 évvel Fonó Jenny ötletének felmerülése ELŐTT elhalálozott krónikus modorosságban. A kifejezés maga ÁLLÍTÓLAG Euphemia bizánci császérné nevéből ered, aki – megint csak: állítólag – hírhedetten széplelkű és kifinomult volt, és nem volt hajlandó a szájára venni parlagi kifejezéseket.
Érdekességképpen megemlíthető, hogy a bizánci típusú széplelkűségbe nemhogy belefért, de egyenesen unalmas és bevett szokásnak számított például trónra kerülésünk esetén valamennyi lehetséges egyéb fő- és oldalági örökösjelölt vetélytársunk szemét kitolatni, tisztán a birodalom stabilitása iránti elkötelezettségből.
No de ugorjunk, hiszen más népek, más szokások. Szóval hát az eufemizmus elsősorban azt a célt szolgálta, hogy bizonyos tabuszavak, vagy sértő, bántó kifejezések helyett egyfajta enyhébb alakban hordhassuk le a másikat. Klasszikusan a tabuszavak közé tartozott már az isten megnevezése is, különösen káromkodási célzattal, ebből ered a magyarban például az a kedves szokás, hogy az isten mindenféle testrésze, emésztési folyamata és fel-le menői helyett hasonló betűcsoporttal kezdődő szavakat mondunk, mintpéldéul istókuccse, az iskoláját stb. Általában is: az istennel, az emésztéssel, különösen a székeléssel, a halállal, az öregedéssel, de kultúrától és kortól függően akár olyan ártalmatlannak tűnő témákkal kapcsolatban is, mint a farkasok és szarvasok (totemállatok), bevett szokás volt, hogy nem lehetett néven nevezni őket.
(Ha most valaki esetleg azzal jön, hogy de hát a farkasnak az a neve, hogy farkas: nos, nem. Nem tudjuk, mi a neve, mivel nem nevezhettük meg, helyette körülírtuk, hogy olyan állat, aminek nagy farka van, azaz farkas állat, röviden farkas. A szarvas dettó.)
Nah, ez mára elbaszódott. Az eufemizmusok jelen korunkra az ordas marketinglehúzások, az ezoterikus-béljós-kártyajós- mágnesettbiovizes csalások és a politikai csúsztatások bevett, már-már unalmas eszközévé silányultak. Amikor egy általunk elismert országot lerohanva bombázzuk szarrá a létfenntartó infrastruktúrát és gyilkoljuk le a civil lakosságot, majd a dolgot elnevezzük “különleges katonai műveletnek”, okaként pedig “nácitlanítást” jelölünk meg, akkor bizony a politikai alapú, hazug eufemizmus bűnébe esünk (a tömeggyilkos és a háborús bűnös kategória mellett persze).
Amikor “markáns ízvilágúnak” nevezzük a lehánytszöcske-ízt, csak hogy eladhassuk a legújabb lioflizált marhabendőtofucsipszünket, akkor is. Vagy amikor a hígított tengervizes kamillaoldatunkra nem azt írjuk, hogy szart sem ér, hanem hogy “hatásossága az évszázados alkalmazáson alapul”, vagyis: SOHA, SENKI nem vizsgálta, hatásos-e, de azért el kell hinni, hiszen a bakonyi gyógyfüves Biri nénje is megmondta, most csak azért kételkedjünk, mert ő PONT ebből él? Jah, azért. Meg mert jártunk iskolába. A szarházit szarházinak nevezni nemcsak megengedett, de nem szarházinak (vagy bármi másnak) nevezni egyenesen hazugság. Az meg csúnya, rossz dolog.
