(Falra mászok a természetellenes hanghordozástól, nem affektáló magyar színész meg nincs, ezért akármilyen jó a darab vagy a rendezés, nekem ott vége van, amikor meghallom, ahogy beszélnek. Egyéni probléma, megtanultam elfogadni, hogy másokat nem zavar a ripacsos hanghordozás. Időről-időre megpróbálnak meggyőzni arról, hogy van olyan magyar színész aki tudat alatt nem folyton Kukorica Jánost alakítja egy alföldi kisváros falunapján, azt megnézem, megállapítom, hogy de, aztán újabb 5-6 évig elbúcsúzunk egymástól, én és a magyar színjátszás. Nekem nem hiányzik ő, a színházak pedig nélkülem is teltházzal mennek.)
A magyar filmekről régóta tudjuk, hogy vagy jók, de akkor valami olyan dologról szólnak, hogy egy alom fonalgombolyaggal játszó aranyos kiscicát is az öngyilkosságba kergetnek a témájukkal, vagy megpróbálnak valami kevésbé depresszív dologról szólni, viszont akkor nagyon rosszak. (A Csinibaba- és Üvegtigris-térítők kíméljenek. Köszönöm.)
A magyar értelmiség (vagy magát annak tartó urbánus réteg) viszont szeret színházba járni, szeret legendás rendezésekért és színészóriásokért rajongani. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a színházba járás Budapesten, és jó pár megyeszékhelyen szertartás. Beavatási szertartás a kultúrába. Magyarországon (szerintem érdemeiken felül) menő emberek a színészek. Még a másod-harmad vonallal is rendszeresen foglalkozik a sajtó, nevük nézőtereket tölt meg és ezreket ültet tévé elé. A legtöbb magyar vegyes érzelmekkel fogadná, ha a gyereke színésznek állna, de színházba járni, színészekért rajongani szeret.
Ez a színházrajongás annak ellenére megvan, hogy mindenki tudja, hogy a színházak világa nem a legjobb személyiségfejlesztő. Régen nyílt titok az, ami mostanában kapott csak nyilvánosságot, hogy egy-egy “színészóriás” vagy rendező nem nagy barátja a szexuális autonómiának, viszont ő a színészóriás, és egész a közelmúltig büntetlenül tehette, amit tett. A közvélemény egy jelentős része meg úgy áll a vészharangot megkongató színésznőhöz, hogy na ja, aki kovácsnak áll, ne sírjon, ha lovat kell patkolni. Illetve egy másik szakmát vesznek a hasonlathoz, de az most nem jut eszembe.
Mindez azonban elfelejtődik, ha a magyar polgárság, ami ilyen sajátos polgárság, bemegy a saját polgári világának szentélyébe, a színházba. Körülnéz és megnyugszik, hogy itt még minden rendben, ide lehet járni. A Művész pedig, noha természetesen ő most Anyegint fogja alakítani a Puskinból, majd kikacsint, odamond, és egymásra hangolódhat a művész és a közönség, hogy igen, bár kívül vihar van és farkasok ordítanak, ezt, az értelmiségi-polgári létet tőlünk elvenni nem lehet.
És aki nem teljesen hülye, nem is akarja ezt elvenni. Egy idő után már a kommunisták sem akarták. Kádár belátta, hogy a rendszer alapja, a nyugodt középszer nincs meg színház nélkül. A színház rétegbuli, de egy fontos réteget hangol a rendszer ellen, ha nincs színház. És sokkal jobb az, ha a színház a színházban történik, nem pedig lakások mélyén, pincékben, félreeső üdülőkben, olyan dolgokat kimondva, amelyeket jobb lenne nem kimondani. Amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére – tartja a mondás, így a mainstream színházat Kádár békén hagyta, a Tűrt té-betűjét kapta meg a színház, meg persze a Tiltottat a mindenféle alternatíva.
Generációk szocializálódtak úgy, hogy színház van, a színház jó és a színházat nem veszik el. Az, hogy most kiderült, hogy mégis volt próbálkozás az elvételére, hiba. Valaki túl messzire ment és a Fidesz szokatlan gyorsasággal korrigált. Valaki észnél volt és leállította a dolgot, mielőtt megint bemegy 5-6 színész egy esti műsorba és évekig nézettségi rekordokat dönt azzal, amihez a legjobban ért: kifigurázza a bugrisokat. Orbánék szerintem emlékeznek az ezredfordulóra és a Heti Hetesre, amikor a mostaninál jóval profibb kormányzásuk bukott meg nem kis részben ezen.
Persze nincsenek illúzióim, hogy valami kis térfoglalás biztosan lesz, hiszen megszokott módszer, hogy bejelentenek valami nagyon rosszat, majd a tiltakozások hatására bevezetnek valami kicsit rosszat. Nem az első eset lenne.
Az meg már csak költői kérdés, hogy mi lenne, ha másért is ilyen egységesen tudna a magyar értelmiség kiállni.
