A tegnapi kommentek a Schadl-Völner ügy letartóztatásaival kapcsolatban posztírásra sarkallták Sánta Szabolcs Miklós barátomat.
Szabolcs amellett, hogy a piacról élő ügyvéd, elhivatott jogvédő, akinek az átlag ügyvédnél is érzékenyebb antennái vannak arra, amikor az állam visszaél az állampolgárral szembeni fölényével. Az alábbi írásban ismeretterjesztés a letartóztatásról, melegen ajánlom mindenkinek, és azt is, hogy mikor olvassa, képzelje magát a vádlott, a védő, az ügyész és a bíró helyébe, hogy mit gondolna. Ezzel egyébként kicsit belelát abba is, hogy mit csinál az ügyvéd egy büntetőügyben.
Tied a mikrofon Szasza:
Nagy rajongója és a kezdetektől fogva előfizetője vagyok a 444-nek, az egyetlen internetes sajtótermék, amit szinte minden nap olvasok, a podcastjaikat rendszeresen hallgatom, a videóikat is nézem, és így tovább. A Schadl-Völner üggyel kapcsolatos, Urfi Péter által jegyzett cikk és a Vzfszk ezt kirakó posztjára adott kommentek olvastán két dolog jut eszembe.
Az egyik a megdöbbentő és általános empátiahiány, amikor azt olvasom, hogy azon csámcsog a cikk és a kommentelők egy része, hogy az egyik női gyanúsított azzal próbálta elérni, hogy ne tartóztassák le, hogy otthon várja az egyéves gyereke (“volt pofája a gyereke érdekére hivatkozn”i), a másik gyanúsított (ráadásul egy férfi!) meg elsírta magát a bíróságon (“mekkora csicska már!”); a másik pedig a letartóztatással kapcsolatos totális ismerethiány, miszerint a kommentelők (és nyilván az újságolvasók, sőt, az újságírók) egy igen jelentős része nem érti, mi a baj azzal, ha az egyéves gyerekét nevelő anyukát letartóztatják (korábbi nevén: előzetesbe vágják). Úgyhogy leírom, és aki elolvassa, az onnantól érti. Újabb hosszú és unalmas cikk következik tehát.
Először is az empátiahiányról. Az a gyanúsított, aki elsírta magát a bíróságon, alighanem óriási belső feszültséggel küzdött, ott szembesült azzal, hogy az egész addigi élete szarrá ment, a családját hónapokig nem fogja látni, a végrehajtói munkájának búcsút mondhat és ügyvéd se lesz már belőle, szóval jó eséllyel minimum az egész addigi szakmai életét lehúzta a klotyón és ki tudja, mi lesz még az élete többi részével. Ráadásul mindez úgy zuhant rá, hogy alappal hitt abban, hogy – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan valami nem volt kerek az egészben – minden flottul fog menni, hiszen Schadl volt az egésznek az intézője, aki alighanem neki is eldicsekedett azzal, hogy még Völnernél és Völnernek intéz dolgokat. És azért azt se felejtsük el, hogy egy akár csak néhány hónapos börtöntől bizony nagyon sokan összezuhannak, láttam már én is nagydarab macsókat egészen rövid idő alatt teljesen kikészülni és depresszióba esni odabent. Egy ilyen helyzetben pedig nem ritkán fordul elő, hogy az óriási feszültség sírásban tör felszínre. Mind bőgtünk már ilyen-olyan okokból, nem szégyen az, és talán jobb hely lenne a világ, ha ilyenkor kicsit megértőbbek lennénk, még akár egy bűnözővel szemben is.
Ami pedig az anyukát (és főleg a gyerekeit) illeti: egyrészt ki ne jönne elő az ő helyében ugyanezekkel, másrészt – ahogy a Vzfszk is írta – azzal, hogy attól a két gyerektől, akik közül az egyik egyéves, a másik hat, elszakítja a bíróság az anyjukat, nem elsősorban az anyukát, hanem a gyerekeket bünteti, de cefetül. Aki egy kicsit is normális körülmények között nőtt fel, az talán vissza tud emlékezni azon ritka alkalmakra, amikor kis-, vagy nagyobb gyerekként hosszabb időre szakadt el valamelyik, vagy akár mindkét szülőjétől, mint amennyire szeretett volna. Rossz volt? Hát nekem annak idején nagyon, pedig soha nem kellett egyik szülőmet se néhány napnál tovább nélkülöznöm. Akkor most próbáljuk meg elképzelni, mit él át az a két gyerek – különösen a kicsi – most. Valószínűleg nagyon szenvednek, hiába van ott velük az apjuk, esetleg a 350 km-re élő nagymamával együtt. És ha ebbe belegondolok, összefacsarodik a szívem, mert az a két szegény kisgyerek nem tehet semmiről és a végén még akár maradandó lelki és pszichés károkat is szenvedhetnek.
És akkor a szakmai része. A (korábbi nevén előzetes, 2018 óta viszont csak) letartóztatás nem előrehozott büntetés még akkor se, ha teljesen nyilvánvaló, hogy az adott terhelt követte el az adott bűncselekményt (mert pl. tetten érték, vagy kamerafelvételen látszik, hogy mit csinált, stb.), az nem arra való, hogy a bűnösek szenvedjenek. (Van még pár hasonló, kiirthatatlan hiedelem egyes jogintézményekkel kapcsolatban, ilyen például az is, hogy 5, vagy 10 év házasság után minden vagyon, tehát a házasság előtt szerzett is közös lesz, ami szintén nem igaz.)
Ma Magyarországon a bíróság által egy bűncselekmény elkövetőjével szemben alkalmazott legsúlyosabb szankció a szabadságvesztés. Ezt kapják például a gyilkosok, a kábítószerkereskedők, a milliárdos költségvetési csalást elkövetők, de ezt kaphatják pl. a többszörös visszaeső tolvajok is. A szabadságvesztésnek három fokozata van, fogház, börtön és fegyház, az előbbi a legenyhébb (pl. nyitva vannak a zárkaajtók, amiket csak éjszakára zárnak be), ide kerülnek többek között a gondatlan elkövetők is, a legsúlyosabb a fegyház, itt olyanok vannak, mint pl. Magda Marinko, szóval el lehet képzelni, milyen jó hely.
Namost ha valakit letartóztatnak, akkor a fegyházhoz hasonló körülmények közé kerül (napi 23 órát van bent a zárkájában, csak egy óra sétára mehet ki), azzal a különbséggel, hogy a saját ruháit hordja. Ennél fontosabb különbség, hogy aki a szabadságvesztés-büntetését tölti, az tudja, hogy mikor fog szabadulni, míg a letartóztatott nem tudja, csak annyit, hogy adott esetben mennyi időre rendelték el, vagy hosszabbították meg a letartóztatását, ami alkalmanként többnyire 3 hónap.
Talán mindenki érti már, mennyire rossz dolog letartóztatva lenni. Annyira rossz, hogy letartóztatni csak a legvégső esetben kellene és lehetne embereket, és nem csak azért, mert a kóterben nem buli bent lenni, hanem azért is, mert a letartóztatás a legsúlyosabb, leghátrányosabb dolog, amit az állam egy emberrel tehet: teljesen elvonja a szabadságát és bedugja valami szar helyre.
Éppen ezért a letartóztatásról csak bíróság dönthet és a letartóztatás alkalmazásának a jogszabályban nagyon pontosan körülhatárolt céljai vannak: a terhelt jelenlétének biztosítása, a bizonyítás megnehezítésének vagy meghiúsításának megakadályozása és a bűnismétlés lehetőségének megakadályozása. Mindhárom esetben kétféle – egy múltban megvalósult, és egy jövőben esetlegesen megvalósuló – körülményt kell vizsgálnia a bírónak: megszökött, vagy feltételezhető, hogy megszökne, tanút félemlített meg, bizonyítékot semmisített meg, stb., vagy feltételezhető, hogy ilyneket csinálna, illetve újabb bűncselekményt követett el, vagy alappal feltételezhető, hogy elkövetne. Azok az esetek, amikor a letartóztatás indokául múltbeli események szolgálnak (első esetkör) viszonylag ritkák, többnyire a terhelt jövőbeni viselkedésével kapcsolatos feltételezések alapján rendelik el a bíróságok a letartóztatást (vagy hosszabbítják azt meg).
Ilyenkor szokásosan megnézik a bírók, hogy az adott terhelt volt-e már korábban büntetve, vagy van-e ellene másik büntetőeljárás folyamatban (mert ez megalapozhatja a bűnismétlés veszélyét), hogy van-e bejelentett munkahelye, fix jövedelme, vagy épp ellenkezőleg, nagy valószínűséggel bűncselekmények elkövetéséből él (mert ez is megalapozhatja a bűnismétlés veszélyét), hogy hogy áll a nyomozás, kell-e esetleg még valakit kihallgatni, vagy más nyomozati cselekményeket elvégezni (mert ez meg a nyomozás sikere meghiúsításának veszélyét alapozhatja meg), illetve megvizsgálják a terhelt személyi körülményeit a szökés, elrejtőzés veszélyének vizsgálatakor (mert ha mondjuk hajléktalan, akkor nem valószínű, hogy rendelkezésre fog állni).
Az iratok ismeretének hiányában nem tudom, hogy mely ok(ok)ból tartotta indokoltnak az ügyész az indítványában és a bíróság a végzésében az egyéves gyerekét nevelő anyuka letartóztatását. De – tekintve, hogy legalább 1700 oldalnyi nyomozati anyag gyűlt már össze, ami azt is jelenti, hogy elég régóta folyik a nyomozás, és ez az 1700 oldal csak az, ami jelen pillanatban kiadható és felhasználható, nem tudjuk, hogy mi mindent tud még a nyomozóhatóság, de jellemzően az ilyen ügyekben sokkal többet, mint amennyit aztán az eljárásban fel is használnak – kétlem, hogy ennyi idő és ennyi elvégzett nyomozási cselekmény után érdemben veszélyeztetni tudná a nyomozás sikerét, vagy valóban megalapozottan feltehető lenne, hogy megszökne, hiszen ott a két kicsi gyereke, és azt se hiszem, hogy folytatni tudná a rettenetes bűnöző életmódját ezek után.
És nem szabad kihagynom, hogy vannak ám a letartóztatásnál kevésbé súlyos és káros kényszerintézkedések is, amik pont ugyanazon célok elérésére hivatottak, mint a letartóztatás. Ilyen a bűnügyi felügyelet, ami akár a terhelt lakóhelyére is elrendelhető, nyomkövető eszköz (lábperec) egyidejű használatával, ami azzal jár, hogy amennyiben gyanúsított engedély nélkül kimegy a lakásából, arról a rendőrök egyből tudnak, ezzel pedig a terhelt egyúttal azt is kockáztatja, hogy (újra) letartóztatják.
Magyarország is részese a Gyermekjogi Egyezménynek, aminek a 3. cikk 1. bekezdése szerint: „A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban.” Hát ez most nem sikerült. A magam részéről nehezen tudok olyan büntetőeljárást elképzelni – hacsak nem a szülő a gyereke sérelmére követ el bűncselekményt – amikor az eljárás érdeke felülírja az érintett gyerek érdekét.
Rengeteg kritika érte már Magyarországot amiatt, hogy ennyire elterjedt és ilyen sokáig tart a letartóztatás, közben pedig az enyhébb kényszerintézkedések alkalmazása ritka. Ezen a téren az utóbbi években volt pozitív változás, de a sajnos – a jelek szerint – még bőven megvannak a rossz beidegződések.
Végül pedig két olyan dologra érdemes kitérnem, amit sokan a letartóztatás indokának látnak. Ezek közül az egyik az, hogy több gyanúsított feltűnően hasonló sztorit adott elő a bíróságon. A gyanúsítottak, vádlottak összebeszélése, vallomásaik egyeztetése nem tilos, sőt teljesen törvényes. Látható, hogy úgy is meg tudták valósítani, hogy be voltak zárva (egyik nagyon kézenfekvő lehetséges magyarázat erre, hogy a védők egymás között megtárgyalták, mit mondjanak a védenceik, ők pedig azt tették, amit az ügyvédeik tanácsoltak, ez pedig szintén teljesen törvényes), szóval ebből a szempontból semmi jelentősége nincs annak, hogy éppen hol vannak, otthon, vagy az egyik Gyorskocsi utcai zárkában.
A másik pedig az, hogy nem tett beismerő vallomást a gyanúsított, és volt olyan komment, amelyik szerint ha tett volna, elengedik.. Vajon aki szerint emiatt valakit bezárni teljesen törvényes, akkor is azt gondolná, ha őt, vagy a gyerekét tartanák fogva, akár valami olyasmiért, amit nem is követett el? A letartóztatás soha nem szolgálhat beismerés, vagy egyáltalán: vallomás kikényszerítésére. A kényszervallatás bűncselekmény, másrészt a terheltnek jogában áll hallgatni akár az eljárás végéig is, azért hátrány (elvileg) senkit nem érhet, hogy nem tesz (beismerő) vallomást. Aki látott már amerikai bűnügyi filmet, talán emlékszik olyan jelenetre, amikor a gyanúsított elfogásakor elkezdik neki mondani, hogy nem köteles vallomást tenni, de amit mond, felhasználható a bíróságon, satöbbisatöbbi. Ha máshonnan nem is, onnan ismerős lehetne ez az egész.
