Legutóbb vagy 5-6 éve jártam arra, sofőrködtem, mivel édesanyám egy ottani magánegyetem díszdoktora lett és párszor voltunk kint diplomáciázni. Ezek a dolgok később elhaltak. A dolognak alighanem köze volt ahhoz, hogy a lengyelek imádják a formális diplomáciázást, az együttműködések, barátságok elmélyítését, a magyar partner meg…az ingyen vodkát. Na mindegy, anyukámat még mindig szeretik ott, de most nélküle voltam ott.
Négy éve meg Varsóban jártam, anno volt is cikk róla a Múzsán. Arra az útra meg Bukovics Martin, még mint Azonnali-főszerkesztő szerkesztett be, lévén minden embere az EP választásról tudósított, ellenben a lengyel állam meg akart utaztatni pár újságírót. Én meg nem ugrottam félre, és páratlan hősiességről tanúságot téve végigettem az akkor varsói fine dining legjobb helyeit, mitöbb, még egy vodka-sommeliert is túléltem. Azóta akarok visszamenni a Zöld Medve étterembe Varsóba.
Szóval ezek voltak a legutóbbi tapasztalataim Lengyelországról. Közben ugye volt Covid, de én azt látom, hogy ezek azóta folyamatosan fejlődtek. Tapinthatóan európaibb lett az egész.
Magyarországhoz képest a legfeltűnőbb a nyugalom. Négy nap alatt nem hallottam dudálást. A tempó kicsit lassabb, de ez egy csalóka látszat. A tempó jobb mint itthon, de nincs az a befeszült, ökölbe szorult dögölj meg nézés mint itthon. Jön a villamos, mindenki felszáll, a villamos tiszta, a villamos halad, mindenki nyugodt. Közben egy peták nem sok, annyi zlotyit se váltottam, mert az utolsó nyilvános budi is megy kártyával.
A gazdaságuk az első negyedévben majd 4%-ot nőtt, miközben a miénk zsugorodott.
Pedig nekik is vannak problémáik dúsan, ott is politikai viharok dúlnak. De nyugi van. Ez volt a legfeltűnőbb, és az utóbbi pár hónapban nem először, mikor külföldre mentem. Nyugi van. Kevesebb befeszülés van. Találkozni mosolygó emberrel, pedig azért a lengyelek se az a nagyon vigyorgó-barátkozó társulat.
De, hogy legyen két aranyos epizód is: ha Lengyelország, akkor vodka. A “Padre” nevű étterem pincérnője, amikor aperitifként lecsaptam egyet, majd megettem a kiváló hideg céklalevest (receptek jöhetnek!) akkor odalépett az asztalhoz, és csak ennyit mondott: “Next leg?” elsőre nem értettem, erre azzal a nézéssel nézett rá a vodkáspohárra, hogy rendesen zavarba jöttem. Ja, hehe, persze, igen. Egy melltartó-kapoccsal piszmogó tinifiúnak éreztem magam. De mint ott, itt is meglett a jutalom, újkrumpli-vodka. Bizony a vodkára már ráírják miből van. Vidám.
Másnap egy random cukrászdában, már mint egy tiszteletbeli Krzysztof vagy Wojciek, (btw. a késmárki vár kiállításán a “Béla” nevet következetesen Wojteknek fordítják…) természetesen vodkát rendeltem aperitifnek, meg is kaptam. Le is küldtem, kisvártatva jön a pincér, ezúttal egy siheder, ránéz a vodkáspohárra, amiből esküszöm, hogy kiittam a vodkát. Igenám, de hideg volt és a pohár faláról lassan csurgott vissza az aljára, így ott maradt vagy három csepp. Az a nézés, te jó ég. Mintha elcsórtam volna a sekrestyéből a szentostyát, meccsnézés alatt ropogtatni. A szemvillanás azt mondta, hogy “iszod megfele te dagadt barom”. Ilyen kedves invitálásnak nem lehetett ellenállni. Viszont hozott még egyet. For practice.
