A tegnapi, kissé dühödt hangvételű cikk után ezúttal kicsit higgadtabban a Direkt36, kampányhátteret bemutató anyagáról, fogadjátok szeretettel
Először: miért kampányoltam itt a Múzsán, hogy tessék MZP-re szavazni, ha ő egyszer ekkora amatőr? Azért mert a demokráciában sokszor (legtöbbször) a kisebbik rosszra szavazunk. A viszonyok megkavarása, egy bőven kétharmad alatti, az eddiginél kompromisszumos(abb) politikára kényszerülő Orbán, egy nagyobb létszámú parlamenti ellenzék hasznos lett volna. Nem így lett, lapozzunk.
Másodszor: miért pofázok én, miért nem csinálom inkább? Erről már írtam többször, ezért röviden: 2010-ben és 2014-ben mint képviselőjelölt stábjának a tagja (értsd: “Sanyi oldd meg” rohangálóember) 2018-ban mint újonnan alakult párt hivatalos szakpolitikai hátterének tagja már csináltam. (meg közben az önkormányzati és EU választásokon) A Múzsán megírt belpolitikai szereplők jelentős részével tegező viszonyban vagyok és megvan a telefonszámuk, vagy öt percen belül meg tud lenni a telefonszámuk. 2022 volt az első olyan választásom 12 éve, amikor nem írtam kampányanyagot/programot és/vagy nem rohangáltam különböző emberekkel beszélni plakátnyomtatástól kezdve ajánlócetlikkel/ívekkel seftelésen át a főnöknek ajándékozott szilvapálinka szállításáig terjedő témákban.
Ezek előre bocsátását követően nyilatkozatomat a következők szerint teszem meg (hogy nektek is fájjon)
A magyar ellenzék sok mindenben rossz, ám kiváló abban, hogy minden értelmes embert elriasszon magától. Ennek egzisztenciális és kulturális okai vannak.
A tegnapi cikk után többen is írtak, hogy ők kiváló szakemberek, akik jól fizető állásokat hagytak ott azért, hogy egyik vagy másik párt, jelölt kampányában segítsenek. Sziasztok kollégák, welcome to the club. Ezek az emberek most csalódottak, és nem azért mert az eredmény gyenge. Ezek az emberek nem hülyék, pontosan tudták, hogy a NER megdöntése a rózsaszín forgatókönyv rózsaszínebb lapjain lábjegyzet.
Valamit Elkezdeni. Ez van ilyenkor az ember tudatalattijában. Csinálni, építeni, haladni egyről a kettőre.
Aztán jön valami (elnézést, sajnos tényleg nem írja le más magyar szó ezt az embertípust) díszfasz, aki “politikailag” szétbarmol mindent, ami addig elő lett készítve. Most épp MZP és a nyilak szöge a slágertéma, de biztosíthatok mindenkit, hogy ez pont így ment a 2018-as és 2014-es kampányban is. De miért?
Kulturálisan.
Volt itt szó pár napja (hete?) Geert Hofstede-ről a kiváló holland szociológusról, aki a társadalmakat különböző szempontok alapján pontozta. Bővebb kifejtés nélkül: a magyar egy maszkulin, individualista, és a bizonytalan helyzeteket kerülő népség. Nem mindenki, de nagyrészt igen, akkor is, ha slim fit ingjei vannak és szó nélkül tudják a Madalban, hogy melyik savanyú rettenet (gyk. speciality coffee) a kedvence. Ebből levezethető, hogy 1) ki csinál Magyarországon pártot 2) hogyan csinálja.
Aki járt az elmúlt húsz évben akár itthon, akár külföldön olyan képzésre ahol szervezeti dolgokat tanítottak, kimondva-kimondatlanul azt a tanítást kapta, hogy a nyugati vállalati kultúránál hatékonyabb és jobb szervezeti struktúra nincsen.
Ezzel nálunk és még jó pár országban errefelé a fő gond az, hogy nem létezik az a társadalom, ahol ez a modell működni tudna. A team-based (a 2018-as Momi próbálkozott a basecamp-pel, meséltem?) gondolkodás nálunk ott bukik, hogy egy szűk, nagyvállalati munkába betört réteget leszámítva nem tudunk feladatot delegálni, önállóan dolgozni, mellérendelt viszonyok között alkotni és ami a fő, egymásban megbízni.
A magyar ellenzéki pártok életciklusa egy rövid sikert követően ott törik meg, hogy kialakul egy “vezető” réteg, akik úgy gondolják, hogy ők most már főnökök, innentől kezdve az “akinek az Úr hivatalt adott, észt is adott hozzá” jegyében mindent koordinálni fognak (ejtsd: belepofáznak). Ekkor jön az a pillanat, amikor egy olyan ember, aki köszöni szépen, egész jól megél a piacról, előbb-utóbb azt mondja, hogy mentek ti a fenébe. Nyilván vannak a demokráciának hatékonyságot rontó elemei, a filozófusok csak Platón nedves álmaiban irányítják jól az államot. Nyilván nem lehet mindent “átnyomni” amit a stáb kitalál.
Csakhogy nem erről van szó, hanem arról, hogy pillanatok alatt kialakul az alá-fölé rendeltség, a hatalmi távolság hangsúlyozása, aztán jön a maszkulinitás (le kell nyomni a többieket, illetve annak a csajnak azért érted, tövig, na ja, bubi, az a csaj előbb-utóbb fogja magát, aztán elmegy oda, ahol nem feszt a seggét nézegetik, ellenben kap havi 3-4000 eurót a szaktudásáért…) és elkezdődik a bizonytalanság kerülése, amikor rongyos 2-3%-ot, 50-60 millió forintokat kezd védeni a párt.
Felmerül a kérdés, hogy de akkor nálunk nem is lehet normális ellenzéki pártot csinálni? De lehet, legalább két dolog kell hozzá. Az egyik, hogy a vezetés a fenti problémával önkritikusan tisztában legyen, a másik pedig hogy ne ragaszkodjon a tiszta nyugati team-based modellhez. A szervezeti kultúrának ugyanis léteznek más modelljei is, és az sincs sehol kőbe vésve, hogy tiszta modelleket kell alkalmazni. A magyarhoz hasonlóan maszkulin, bizonytalanság-kerülő, individualista Közép-Európa hatékony szervezeti modellje a bürokratikus szervezet. Ez a legtöbb tankönyvben szitokszó, pedig…
A bürokráciában X és Y szervezeti egység nem a mellérendeltség, a team-basedség meg a success drivenség miatt működik együtt. Hanem azért mert szét vannak osztva a hatáskörök, és mindenki azt csinálja, amire hatásköre van. Többszáz év tekintélyelvű rendszer után nálunk a szervezetek, ellentétben az ideális gázokkal, nem az entrópia, hanem épp ellenkezőleg, a hierarchia felé haladnak. Ennek vége pedig rivális klikkek küzdelme a hatalomért.
Ez teljesen természetes, de ezt meg lehet szelidíteni azzal, hogy előre tisztázva van, hogy ki és mit csinál. Például, hogy a felső szint nem hoz úgy döntést, hogy X, Y, Z szervezeti egység véleményét nem kéri ki, meg a meghozott döntésekhez tartja magát, ilyenek. Erre szoktak úgy hivatkozni, hogy “tiszta viszonyok” vannak.
Amíg tiszta viszonyok nincsenek, addig minden választás előtt fognak találni néhány tucat vagy akár néhány száz “hülyét”, aki egy körre beszáll a szaktudásával, bejuttat a parlamentbe pár embert, aztán csalódottan kiszáll.
Ezzel meg is érkeztünk az egzisztenciális részéhez, a választás után ugyanis elválnak az utak. Aki bejutott, az magyar viszonyok között kiváló fizetéshez jut. Parlamenti képviselőként keres vagy kétmilliát, költségtérítés, ruhapénz… és akkor még a fideszesek nem szóltak neki diszkréten, hogy helló, az unokatesód bepályázhat arra a kétszáz millás falusiturizmusra… Mivel nagy részük előtte közelében se volt ennyi pénznek, ilyen magas társadalmi pozíciónak, szépen elkezd ragaszkodni a tutihoz, és elébe helyezni minden más szempontnak. Mivel nincsen mögötte szervezeti háttér, amely visszarántaná a földre, a pártélet arra redukálódik, hogy ő megtartsa a státuszát.
Eközben az, aki szaktudást pakolt bele, észleli, hogy merre megy a dolog, és rájön, hogy ezzel a saját karrierje kerül veszélybe, és szép csendben elmegy piaci állást keresni, amelyet rövidesen megtalál és hátat fordít a pártnak. És ez az értelmiségnek az a része, amely hajlandó volt kockáztatni. A nagyon nagy rész eleve bele se vág. Enélkül meg nincs országos párt, hálózatosodás, gyarapodás…
Nekifutások vannak, pontosan olyan lefutással és eredménnyel, amelyet a Direkt36-nál olvashattunk. A nevek változnak, a sztori mindig ugyanaz.
