Kicsit tegyük rendbe az ártatlanság vélelmét és a kommentekben megfogalmazott példákat.
Az ártatlanság vélelme a váddal szemben illeti meg az embert. Megvádolnak valakit azzal, hogy mondjuk terrorizálja és megalázza a saját gyerekét. Ez egy nagyon súlyos vád.
Ha bebizonyosodik, hogy a vád igaz, annak nagyon komoly büntetőjogi és más jogi következményei is lehetnek, nem beszélve a megvádolt személy társadalmi státuszának drasztikus megváltozásáról, amelyet szokás polgári halálnak is nevezni.
Éppen ezért van a jogba az a fontos fék beépítve, hogy mindig a vádat kell bizonyítani, és nem az ártatlanságot és ameddig a vádat nem bizonyítják, addig a vádlottat ártatlannak kell tekinteni. (a magyar ügyész- és bíróképzésben egyébként ezt az apróságot kb. olyan terjedelemben tanítják, mint a tengeri navigálást a mágneses sarkok közelében)
Ez tehát nem azt jelenti, hogy ameddig nincs bizonyítva a dolog, addig a vádló hazudik. A büntetőjog egyik legnehezebben elfogadható eleme az, hogy vannak igaz, ám bizonyíthatatlan állítások, amikor a “dehát mindenki tudja” alapon bűnös vádlottat is fel kell menteni.
Az ártatlanság vélelmét több jogintézményünk is áttöri. Ilyenek például a büntetőeljárásban alkalmazott kényszerintézkedések, mint például a lefoglalás vagy a letartóztatás. A gyanúsított ártatlan ember, azonban a bíróság mégis elrendelheti, hogy börtönbe zárják. Nyilvánvaló, hogy miért kötik ezt nagyon szigorú feltételekhez.
A “ha a te lányoddal/barátnőddel történne, akkor is kivárnád, hogy végigmenjen az eljárás” érveléssel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A konkrét, Szilágyi üggyel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy a vádakat egy felnőtt fogalmazza meg, egy olyan időszakkal kapcsolatban, amelyben elkövetett cselekményeknél már az elévülés is felmerül. Ha tehát minden szóról-szóra úgy van, ahogy mondja, a megvádolt személynek akkor sem biztos, hogy büntetőjogi következményekkel kell szembenéznie.
Mivel én ma reggel kezdtem ezt az egészet elolvasni (az elmúlt két napban nem nagyon követtem a híreket) az első dolog ami feltűnt, hogy nagyjából féltucatnyi eddigi élsportoló lányos ügy után is még mindig pontosan ugyanottt tartunk, mint az első után.
Még mindig nincs az egész szisztéma alaposan kivizsgálva, még mindig ahhoz kötődik egy-egy ilyen botrány, hogy valaki, aki eddig hallgatott, most megszólal. Ha jól láttam volt egy gyorsan levett nyilatkozat arról, hogy hát igen, tudták hogy valami van, nade hogy ennyire, azt nem sejtették. Szíves engedelmükkel, és elnézésüket kérve: a nagy lófaszt nem sejtették.
Még mindig egy szűk kis csoport mániája, nem pedig a köztudat része az ilyen drámák szereplőinek tipológiája. A gyerekbántalmazás, ha van szexuális eleme, ha nincs, egy tudományosan alaposan tanulmányozott és leírt jelenség. Éppen ezért magára valamit adó helyen meg tudják előzni a nagyon nagy részét. Kivéve, amikor szemet hunynak.
Nem tudok, és nem is akarok tehát állást foglalni. Nem akarom ideírni, hogy Szilágyi Liliánának van igaza, mert olyan pontosan írja le a mozzanatokat, hogy nem is lehet szó másról, és azt se akarom ideírni, hogy apja egy áldozat, aki ellen lejáratókampány folyik.
Szerintem a szereplők egyéni sorsa mellett a legfontosabb lecke az, hogy ha a vádak igazak, akkor ezeknek nem most kellene kiderülni. A vádbeli időszak ugyanis nem a hetvenes-nyolcvanas évek, a szereplők nem mára hatvanéves exversenyzők és nyolcvanötéves edzőlegendák. Nem. Ha ez az egész így történt, ez bizony a 21. százdban történt. Szilágyi Liliána sportolói pályafutása egyidős uniós tagságunkkal is.
És még mindig ott tartunk, hogy egy ilyen jelenséget nem tudunk hatékonyan kiszűrni, vagy ha utólag kiderül, kivizsgálni. Ez az igazi szégyen.
