A Magyar Nemzeti Galéria art deco kiállítására érdemes elmenni, mert jó. A magyar oktatásnak, így bő harminc évvel a rendszerváltás után, még mindig sajátos a viszonya a két világháború közötti időszakhoz. Történelemből érintjük a jobbosból szélsőjobbosba majd náciba változó kormányokat, a világháborúba sodródásunkat. Irodalomból megtanuljuk, hogy József Attila proletár volt, Radnóti pedig szerelmes. Meg Juhász Gyula is.
Arról, hogy milyen hely volt a két világháború közötti Magyarország, szinte alig tanulunk. Nem tanulunk a rendezőpályaudvaron marhavagonokban kialakított szükséglakásokban lakó, az elcsatolt területekről idemenekült m. kir. hivatalnokokról. Nem tanulunk Budapest nagypolgári és nagyúri életéről, eltekintve persze attól, hogy megerőszakolták néha a cselédlányt és erről Kosztolányi olyan szépen írt. Nem tanulunk Weiss Manfrédékről és a többi mágnásról, nem tudjuk mit ettek-ittak és milyen kultúrát fogyasztottak.
Mai napig hat az a felfogás, amely ebből a korszakból kiemelte a Nyugat íróit és költőit, és minden kontextus nélkül tanítja őket. Remélem már nem így van az iskolában, és tanít ilyesmit is a magyartanár, már ha még nem pénztáros a helyi Aldiban vagy mosogat Murauban.
Na ezeket a hiányokat segít kitölteni a kiállítás. Alkalmazott grafika, a világ élvonalában.
Ez, a világ élvonala talán a legfontosabb az egészben. Nem megcsillagozva, zárójelben megmagyarázva, esetleg elmesélve, hogy ugyan a kutya se hallott róla, de valójában a mi fiunk hamarabb feltalálta…nem. Ezek a plakátok és a hozzájuk kapcsolódóan bemutatott tárgyak minden zárójeles megjegyzés nélkül világszínvonalúak. József Attila ide, Édes Anna oda, Móricz Zsigmond amoda, ez a kiállítás ráébreszt arra, hogy voltak olyan dolgok, méghozzá tömegesen, amelyek a nemzetieskedő Horthy-korszakban is kúlak voltak. Nagyon.
Van egy terem, amelyet a giccses országimázsnak szenteltek. Na ott olyan plakátok vannak, amelyek az elmúlt harminc évben országimázs néven elsütött grafikai középszert megszégyenítik, szétrombolják. Az 1938-as eucharisztikus kongresszus plakátja egyszerűen olyan menő, hogy szerintem magyar rockzenekarnak se volt soha, hasonló se. De a mulatók, cigaretták, áruminta-vásárok, fürdők plakátjai, a magazinborítók, doboztetők és komódok mind-mind azt mutatták, hogy Budapesten élni a húszas években stílusos dolog volt. Akkor is az volt, ha József Attila közben milliomodmagával éhezett. Csak nálunk pár évtized eltelt úgy, hogy amiatt, hogy József Attila közben éhezett, a stílusról nem beszélünk.
Pedig kéne.
Előző este pl. a Belvárosi Bor és Pezsgőfesztivál nevű izén voltam. Hát jaj. Ez nem az a klasszikus borfesztivál volt, ahol vannak a nagymenő pincék, akik a szokásos nagymenő borokat árulják, te meg keresed az unatkozó, a tömeget és a szomszéd standon modoroskodó hipszter fiúkat méla undorral méregető svábot, aki minden ilyen bor-, sör-, streetfood és hasonló fesztiválon a jó termék legbiztosabb védjegye. Komolyan. Próbáljátok ki. Unatkozó sváb, jó kaja és pia.
Nade ez nem ilyen fesztivál volt. Az üzleti modell ha jól vettem ki, az volt, hogy a szervező adott bódét, pénztárgépet és felszolgálókat, és pincészetenként ki lehetett mérni négyféle bort. Valaki jó ötletnek gondolta a borászokat becézve kiírni. Jobbnál jobbak voltak, csak a személyes kedvencem említem: Rókusfalvy Palkó. A pultoslányok szépek voltak, apróbb fennakadást okozott csak, hogy felszolgálni csak kicsit tudtak. Az egyik leguggolva nézte, hogy pont vonalig töltsön, egy másiknak én mutattam meg a pincér-dugóhúzó használatának rejtelmeit. A borok tulajdonságai egy lelaminált A4-es lapon voltak, ha valaki kérdezett, akkor az orra alá dugták, hogy ezek vannak.
Egy idő után az ember már csak röhögött rajta, ahogy a következő sztenderd gömbrágó ízű magyar rozét rendelte. Volt tán három hely, amelyik árult bubis vizet hozzá… Na innen másnap felsétálni és megnézni az Arizona plakátjait, a görlökkel, a Modiano cigit szívó dámákkal, nagy kontraszt. Valahogy nehéz elképzelni, hogy ezt a gagyit akkor bárki elviselte volna. Látom magam előtt a főpincéreket, akik csukott szemmel bontanak bort, és természetesen tudják, hogy melyik milyen, sőt kb. ránézésre azt is, hogy én melyiket fogom kérni. Egy csaj volt az egész placcon, aki kicsit harsányan és esetlenül, de próbált nekem borokat ajánlgatni, hogy ő mind a négyet megkóstolta, és szerinte ez a legfinomabb, ezt vegyem. Meg persze a Szepsy-féle stand, ahol az este “unatkozó svábja” volt megtalálható, a pince hírnevének megfelelően kiváló és drága borokkal.
Szóval a plakátkiállítás egy ilyen borfesztivál (falunap drága borokkal) után szinte fájdalmas vágyat ébreszt egy stílusosabb ország iránt. Főleg, ha az ember a kiállítás után átmegy a Szent István-terembe, amely mind dizájnában, mint kivitelezésében Bánffyhunyadra kívánkozik. A giccsesen historizáló és a haverkodó gagyi között meg ott van az a húsz év Trianon és a világháború között. Akkor is ezer baj volt. De legalább szépen csinálták.
